(Domján
Tibor supertitokolt keresztyén újságíró, emberjogvédő, filmrendező, a
kezdetektől fogva supertitkolt Molnár F. Árpád által alapított, a
rekordüldözött és rekordtényfeltáró HÍRHÁTTÉR Multimédia munkatársának
helyzetjelentése, az orbánpintéri rezsim egyik Büntetés Végrehajtási
Intézményéből)
Ott-honvédelemért 4 nap letöltendő – Orbántól és Pintértől!
Fél
órával a behívóban megjelölt időpont előtt megérkeztem a Külső Kádártai
u. 12. szám alatt található Büntetés-végrehajtási Intézmény elé (csak
érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a behívóban nem szerepelt cím,
mindössze annyi, hogy 2012.01.07.-én 08.00 órára vonuljak a Veszprém
Megyei Büntetés-végrehajtási Intézménybe, az üres zárójel pedig
valószínűsíthetően a címet akarta (ki)takarni!). Veszprémből erre az
időpontra egyedül a 24-es helyi járat 07.20-as buszával lehet
megérkezni, a következő ugyanis 08.40-kor indul.
A
Börtön kívülről újnak tűnik és modernnek, belülről ez az állítás már
igencsak árnyalásra szorul. Egy hatalmas üres területen elhelyezkedő
téglatest alakú főépületet kell elképzelni, néhány kisebb blokk
hozzácsatolásával és a mindezt a jól látható, viszont egyáltalán nem jó
érzéssel eltöltő látványú magas kerítéssel körbevéve. A kapubejárattal
szemben lévő porta felé vettem az irányt, ahol aztán közölték, hogy a
rabok nem a konszolidált bejárati részen keresztül közlekednek, hanem az
épület (talán) déli falán lévő rabszállító teherjárművek bejárata
közötti kis (de kék) vasajtón át. Mivel az épület közvetlen faltövében
elhelyezkedő vékony murvacsíkról nem feltételeztem, hogy az volna a
járda, ezért jobb híján kénytelen voltam kimenni a belső úttestre, ahol
meg ugye (vagy valószínűleg), a rabszállítónak van elsőbbsége. Az
érdekesség kedvéért, ezt egy éppen akkor szembejövő példány igyekezett
is éreztetni a kanyarban, még hirtelen eszembe is jutott, hogy ha ez
most itt elüt, akkor vajon rabkórházba fektetnének?
Visszatérve
meglett a kis (kék) vasajtó (a két nagy kék vasajtó között), aminek
becsukódása után, a hátam mögött már kezdtem érezni, hogy kifelé már nem
lenne ilyen egyszerű a történet. Szemben velem egy hatalmas
átlátszatlan ablak, egy kis fiókkal, ahová a behívómat és a személyimet
kellett pakolnom, kisvártatva pedig bekísértek egy nagyobb folyosószerű
terembe, aminek egyik oldalában kisméretű zárkák (ezeket Expressznek
neveztem el magamban, mert néha csak percekig tartózkodott bennük
elítélt. Valójában ezek ilyen logisztikai zárkák voltak, átszállításra
váró, vagy frissen hozott, érkezett őrizetesek számára), a másik oldalon
pedig asztalok és padok váltották egymást, ahol az érkező motyókat és
pacienseket vizsgálják át befogadás előtt, vagy éppen „leszereléskor”
visszavételeznek. Erről a folyosóról nyíltak az irodák is, amikről
későbbiekben még szó lesz, a másik végén pedig az első börtönrácsok
mutatták, hogy valószínűleg rajtuk keresztül fogom jobban megismerni ezt
a helyet.
Nem
volt unalmas a várakozás, hiszen a hétfő logisztikai nap, ezért
folyamatosan jöttek-mentek a fegyőrök és elítéltek vegyesen. Így, amíg
az egyik elítélt egyből cigaretta után érdeklődött, addig az őt kísérő
fegyőr rám morgott, hogy: „Ugyan, ugorjon már ki a zsebéből és ne
támaszkodjon annak az asztalnak.” Azt hiszem, talán pont ő volt az
egyetlen fegyőr úr, akinek nem köszöntem előre, jól hallható "Jó napot
kívánok!"-ot. Közben persze jelezték, hogy átnéznék az összes nálam lévő
holmit, ezért szépen pakoljak ki mindent a táskámból és zsebeimből, ami
után aztán nem is az átvizsgálás jött, hanem egy gyors verbális
egészségügyi kérdezz-felelek az eü szobában (közben pedig csak reméltem,
hogy a tételesen kipakolt és otthagyott cuccaimra senki nem vet majd
szemet a folyosón, elvégre BM intézmény), majd pedig gatyára vetkőzés.
Visszatérve, az egész becsekkolásban a legidegesítőbb vagy inkább
dühítőbb az volt számomra, hogy megláttam a kipakoló asztalok fölött
elhelyezett felsorolást a behozható és tilos tárgyak tekintetében. A
behívó ugyanis (nem gyakorlott sittes lévén az ember kénytelen sajnos
ilyen intelmekre is támaszkodni) mindössze egy váltás fehérneműt
tanácsolt, a falon kifüggesztett tájékoztató szerint azonban jóval több
mindent magánál tarthat az ember. Mindezekből megint csak arra tudok
következtetni, hogy a szívatás már jóval előbb megkezdődik, mintsem az
ember a cellájában találja magát. A normális (talán) az volna, ha azt a
listát a behívóval együtt megkapnák a delikvensek, hiszen abból az
„előszobából” nemigen lehet már visszaszaladni semmiért. Véleményem
szerint, ha az ember tudja, hogy csak fehér pólót lehet bevinni, akkor
nem színeseket fog becsomagolni magának, amit aztán lehet bevételezni,
meg raktározni stb. (merthogy bevinnem nem lehetett), mint ahogy az sem
mindegy, hogy valaki egy váltás fehérneműt, zoknit hoz magával az
engedélyezett 6 vagy 7 párnál.
A
cuccaim nagy része végül is lefoglalásra került, de nem sokáig
szenvedtem hiányt felöltőből, hiszen hamarosan kaptam egy szép barna
összeállítást, ami jelezte, hogy szabálysértő vagyok. Az elítélteké a
szürke, az előzetesek pedig saját öltözékükben nyomják. A kollekció
része egy fekete egyen bakancs, egy barna nadrág, barna keresztmintás
ing, és egy nagyobb kabát. A raktárban egyébként talán először kérdezte
meg fegyőr, hogy hány napot kaptam ill. az okát, mire azt feleltem, hogy
otthonvédőként vagy nem állami újságíróként, viszonylag gyakran lehet
ilyenre szert tenni. A forma gyorsan kivágta, hogy „táncsak” nem arról
az ügyről van szó, ahol is azt a nyomorékot, (a fegyőr szerint) semmit
nem fizetőt, tíz éves élősködés után végre kitették a lakásból, amit a
(szerinte ezek szerint objektív és tényszerű) TV2 mutatott nem olyan
rég? (a Zichy utcai kilakoltatásra célozgatva) Majd folytatta, idézem:
„Ki volt az a barom? A férje?” - már aki eltorlaszoltatta a lakást,
ahelyett, hogy szó nélkül kitakarodtak volna az utcára tolókocsistól.
Közöltem vele, hogy talán nem kéne a TV2 műsorait szentírásként
kezelni, de nagyon túlmagyarázni a dolgot nem láttam sok értelmét.
Megkaptam a raktárból a további felszerelésemet; a 88-as számú
szivacsnak különösen örültem, a totál szétégetett és kerált (helyi
szakkifejezés: maszek vízmelegítő) nagypoharamnak viszont már kevésbé
(és az is igaz, hogy ezt csak jóval később, a szobámban vettem észre,
átadó leltár ugyanis nem volt, de végül is a darabszám stimmelt).
A
rabosítás ezután már viszonylag gyorsan zajlott, fénykép, leltározás
stb. és mindössze az okozott problémát az iroda dolgozóinak, hogy vajon
mi alapján jött ki a III. kerületi rendőrségnek a szabálysértési
pénzbírság 27.200 Ft-os összege, majd pedig, hogy mi alapján állapította
meg a bírónő erre a négy nap elzárást, napi 5000 Ft-jával? A
találgatások odáig fajultak, felvetődött a három nap elzárás lehetősége
is, igaz, ennek ötletén elindulva szóba jött az öt és hat nap is, majd
végül az eredeti verziónál maradva kiállítottak egy értesítést (elzárás
töltéséről a fogvatartottnak), mely szerint a várható szabadulásom
dátuma: 2013.01.10. Aláírtam a letéti papírokat (ez csak azért érdekes,
mert a cikk írásának időpontjában még nincs meg az órám, ami valamiért
lemaradt a főjegyzékből és ezért egy másik lapon lett külön
nyilvántartva, arról nem is beszélve, hogy elvileg bevihető, de én nem
vihettem be), majd elindulhattam a motyóraktár előtt várakozó 88-as
számú szivacson elhelyezett felszerelésemért. A pakkok precíz mozgatását
addigra már elleshettem a közben félig eltelt délelőtt folyamán -
többek között a Zalaegerszegi ékszerrablás egyik női gyanúsítottjától
(szintén csak az érdekesség kedvéért, mert őt többször fókáztatták a
szivacsával ide oda…), mely bűncselekmény tetteseinek elfogásáról csak a
szerda esti híradóban számolt be az RTL Klub. Nem volt nehéz
felismerni, mert ugyanabban a ruhában volt még szerdán is, amibe ki
tudja, pontosan mikor, ugye, letartóztatták. Később, mint megtudtam, ezt
nevezik kapcsolattartási ügyintézési intervallumnak.
Miközben
haladtunk kijelölt cellám felé, idetartozónak gondolom megemlíteni,
hogy egy Tájékoztatónak nevezett és aláírattatott nyomtatványon kívül,
mely jószerével csak azt taglalta, hogy mi mindent lehet bevetni ellenem
(testi kényszer, bilincs, könnygáz, elektromos sokkoló eszköz, gumibot
és szolgálati kutya, valamint esetenként lőfegyver), amennyiben
különböző módokon ellenszegülnék, semmi egyéb instrukciót nem kaptam.
Már menet közben tanultam, hogy a „fal mellett megy, nem összevissza!”,
és valóban, mert végre megérkeztem a cellámba, igaz, itt már mint
VD-6090-es számú fogva tartott.
Érkezésem
úgy tűnt, igencsak feldobta a 145-ös számú cellában már közel ötödik
napja tartózkodó elítéltet; nevezzük Bálintnak. Egyrészt, mert a
kezdetektől igényelt TV készülékét velem együtt kapta meg a cella,
részben pedig azért, mert már rég elfogyott a cigije is. Cserébe én
annak örültem, hogy neki viszont öngyújtója volt, amit nekem – ki tudja,
miért? – nem engedélyeztek bevinni. Az alap börtönszitukat - hivatalos
BV ismertető híján - Bálinttól tanultam meg, akiről egyrészt tudni kell,
hogy egy 80.000 Ft-os közlekedési szabálysértést ül napi 2.000
Ft-jával, amit mivel nem volt elég pénze időben kifizetni
(részletfizetés pedig nincs), ezért a helyi rendőrök addig vadásztak rá,
míg be nem sikerült gyűjteniük, nem sokkal szilveszter után. Az itt
kapott bakancsában nem volt fűző, és a kinti sétához és az esetleges
átszállításokhoz használható kabátjának egyik ujja pedig
kibogozhatatlanul be volt gyógyulva belülről, tehát normálisan felvenni
nem lehetett.
A
sors iróniája vagy inkább a szokásos érdekes szerkesztés következménye,
hogy Bálint bádogos szakemberként részt vett a börtön tetejének évekkel
korábbi bádogos munkálataiban is, ezért gyorsan el is magyarázta a
cellák és a sétáló udvarok elhelyezkedését a börtön külső falain belül. A
TV-nek aztán egy ideig mégsem örültünk, hiszen az engedélyezett két
csatorna sem jön antennazsinór híján, de logisztikai nap révén, végül
csak sikerült megkapnunk azt is. Így már semmi akadálya nem volt annak,
hogy felváltva nézzük a közszolgálati és kereskedelmi csatornák (sajnos)
vezető nézettségű gyöngyszemeit, az M1-et és az RTL Klubot. Annak
ellenére, hogy a bent töltött idő alatt valamelyik csatorna
egyfolytában ment, nem sok mindenre emlékszem a műsorból, de legtöbbször
csak negatív jelzőkkel kommunikált azokkal kapcsolatban a cella. A TV
egyébként nem számít luxusnak a börtönben, de megvonása hatékony
fenyítőeszköz, aki úgymond „nem érdemli meg”, netán „rosszat csinál”,
akkor az egész zárkát meg lehet büntetni vele, ha elveszik. Így ha az
M1-et és az RTL Klubot valaki példamutatónak vagy az elítéltek szellemi
és intellektuális fejlődésében hasznosnak nevezné, akkor ezt az utolsó
"fejlődési" lehetőséget is megfosztják azoktól, akiket a művelődés
minimumára is alkalmatlannak találnak. Alap esetben egyébként csak
ébresztő (06.00) után van áram és adás a zárkában (ez alól egyedül a
mellékhelység kivétel, ahol non-stop van villany), egészen
villanyoltásig (kb. 22.00-23.00 óra).
Visszakanyarodva
inkább a „rosszat csinál”-ra, Bálint cellatárs rögtön sétálóra hívott,
amit visszautasítottam, mondván, hogy inkább körülnézek itt a zárkában,
meg elpakolom a cuccaimat; tettem ezt azért is, mert (belső)
információim szerint a sétálóudvar be van kamerázva, az udvart
szegélyező ablakokban viszont szinte folyamatos cserekereskedelem zajlik
(ami ugye tilos), mégis valójában a leghihetetlenebb módokon megy a
biznisz, és ezt a kompromittálást az államilag vagy helyileg ellenségnek
nyilvánított fogvatartottak elleni szervezett megtorlásokra használják.
Az engedélyezett napi egy óra séta tehát csak akkor végrehajtható gond
nélkül, ha az ember vagy végig a süketet és a hülyét játssza (tehát nem
vesz tudomást az összevissza kalimpáló és kiabáló üzenetfalról), vagy
előbb utóbb megismerkedik az ablakban lógó elítéltek egy részével, és
belefolyik apró-cseprő dolgaikba. (Mindez viszont természetesen tilos,
és kamera rögzíti - az ezt sújtó szankciók kiszabása pedig a BV-n és az
állami vezetésen múlik!)
Az
eseményeket már az első percekben sikerült nyomon követnem a cellánk
ablakából, hiszen a lent sétáló Bálintot egyszerre rögtön vagy nyolcan
próbálták meg foglalkoztatni. A leglátványosabb performansz (legalábbis
ottlétem alatt) az úgynevezett liftezés volt, ami egy tetszőleges
hosszúságú kötélre (vagy pl. lepedőből szakított csíkra) erősített izé
(konzervdoboz, szatyor, cigis doboz vagy bármi), melyet kilógatva a
megbontott cella ablakrácsokon keresztül, az ügyesebbek akár két-három
cellát is átívelhetnek, lelógathatnak, feldobhatnak vagy egészen
egyszerűen: kezeltetik a transzportot egy éppen arra sétáló
„áldozattal”! A mindössze egy órányi “szabad levegő”, ami ugye jár,
politikai foglyok számára azért veszélyes, mert az ügynökhálózat
ugyanúgy jelen van a börtönökben is, mint a civil életben, akik egy
ilyen helyzetben utasításra „bűncselekménybe” keverhetik a gyanútlan
delikvenst, a BV ugyanis csak azt látja, amit akar. Bálint is hamar
megunta a folyamatos üvöltözést az ablakokból, ezért vissza kéretőzött a
cellába; ekkor láttam, hogy kabátjának egyik ujja minta belülről be
lett volna varrva, ezért mivel nekem nem volt szükségem a kabátomra,
cseréltünk.
Éppen
csak elhelyezkedtem a cellában (145-ös), amikor újabb szabálysértő
elítéltet hoztak, egy idősebb forma személyében. Bálint nemes
egyszerűséggel azonnal elnevezte Faternek, akiről azért hamar kiderült,
hogy járt már egy két helyen. Faternek most 50.000 Ft pénzbírságát
változtattak át elzárásra, igaz, neki napi 5.000 Ft-jával, tehát 10
napot kell ülnie. Elmondása szerint sem először járt ilyen intézményben,
de szívesebben dolgozta volna le közmunkával például, vagy kifizette
volna részletben (igaz) a 25.000 Ft-os nyugdíjából, de ez utóbbira
egyáltalán nincs lehetőség, az előbbire meg mindössze 3 napig lehet
jelentkezni adott kormányhivatalokban, csakhogy – ahogy mindenki más is…
én is – erről az új (Orbán Viktor és Pintér Sándor által bevezetett)
törvényi rendelkezésről már csak akkor értesült, amikor a bíróság
letöltendőre változtatta a büntetését! A cél tehát az, hogy a lakosság
nem bűnöző, viszont szegény tömegeit is be lehessen börtönözni bármikor,
bármiért, ha egy rendőr, ügyész vagy bíró - például
kormánykezdeményezésre - beleköt az utcán, a hivatalában vagy bárhol
másutt.
Tehát
a zárka létszáma innentől három fő, igaz, ebben többen nem is fértek
volna el. A berendezés nagyon puritán, két vaságy, ebből egyik emeletes;
az ágyak pedig egymásra merőlegesen álltak az ajtóval szembeni
sarokban. Közvetlenül az ajtó mellett volt a mellékhelység, külső falán
egy csap (meglepetésemre volt hideg és meleg víz is), előtte egy
megviselt fa asztal, körülötte pedig három stoki, a maradék sarokban
pedig egy három fakkos lemezszekrény (jól szétütve ugyan, de
működőképesen).
Ahogy
említettem, BV-s tájékoztató híján zárkatársaim tanítottak meg minden
olyan dologra, ami odabent fontos. Mikor keltenek? Mi a zárkarend? Mikor
van kaja, illetve, hogy mit lehet és mit nem? Már éppen elnyúltam a
felső ágyon, amikor újabb törzsúr érkezett és felsorakoztatott minket a
cellánk előtti körletben. A körlet szó alatt (ahol napközben viszonylag
szabadon mozoghat az elítélt) semmiképp sem valami nagy dologra kell
gondolni, hiszen általában ez egy folyosószakasz, ahova jelen esetben
4-5 cella nyílott, a körletek pedig természetesen vasráccsal vannak
elválasztva egymástól. A mi körletünk a konyhásokkal volt szomszédos,
akik szemmel láthatóan elég sok kiváltsággal rendelkeztek az átlag
lakókhoz képest (saját rezsó, tehát főzési lehetőség, és talán pl.
hűtőszerkény, valamennyi fizetés stb.). A kötelező orvosi szemle
időpontja érkezett el, ezért először falhoz kellett állni (ez kifelé és
befelé mindig így történt), ahol megmotoztak minket, aztán irány az ajtó
felé.
Már
az elején felfigyeltem rá, és nagyon viccesnek tűnt, hogy az őrök kb.
úgy mozgatják az elítélteket, elsőre gyakran meg sem nevezett indokból,
mintha azok fejből tudnák, hogy a börtönön belül mikor és merre kell
majd menni? Azt mondják: „Induljon el az ajtó felé”, miközben mindenhol
különböző ajtók vannak…, de gyakori a „Fal mellett megy…!" ill.
„…mondom, állj, nem hallja!” . Nyilván ez nem érdekli őket komolyabban,
de egy visszhangos hodályban nem feltétlenül érti-hallja az ember, főleg
ha a háta mögül dirigálnak, miközben fogja saját gatyáját, a
derékszíjjal ugyanis valószínűleg csak a csókosok divatozhatnak!
Ottlétem alatt többször elhaladtunk a foglalkoztató termek mellett,
egyikben pingpong asztal, a másikban egy csocsó kapott helyet,
jellemzően azonban mindig foglalt állapotban volt. Faterék
felvilágosítottak, hogy az elzárás alatt lévőknek ez nem elérhető
szolgáltatás, nekik csak a napi egy óra séta van, ill. a körletben
keringés. Ez utóbbit én is kipróbáltam, de nem találtam bent semmi
élvezhetőt, a zárkatársak viszont elmondták, hogy ha valaki rosszul
alszik például, akkor érdemes délután, este felé keringenie, hogy jobban
elfáradjon.
Az
orvosi szobáig több körletnél is meg kellett állni, hogy hozzánk
csapjanak még néhány elítéltet, jött szürke és előzetes is. A
börtönökben gyakran előfordulnak nagy találkozások, sokan ismerik
egymást, hiszen sokan börtönökben is gyakran megfordulnak. Az orvosi
vizsgálat gyorsan lezajlott, lévén, hogy panaszom nem volt, és
gyógyszert sem szedek. Bálint influenzás tünetekkel küszködött, ezért ő
normális gyógyszer helyett, állítása szerint inkább „valami szart” kap
(amin semmilyen felirat nincs), abból is napi kettőt. Ezt a
gyógyszerezést aztán jóváhagyták az elkövetkező időszakra is (később
olyan fájdalmai lettek, hogy külön kellett orvoshoz vinni, ahol
kiderült, hogy erősen felfázott és két keresztes volt a vizelete is –
gondolom már korábban is az volt, csak nem vizsgálták rendesen meg –,
minden esetre a gyógyszere szedését a fájdalmai erősödésekor
abbahagyta). Fater viszont azt sérelmezte, hogy annak ellenére, hogy az
összes gyógyszerét (némelyiket pont ezért idő előtt) kiváltotta és
behozta, a kapszulásokat mégsem engedik bevinni neki (hátha kokaint rak
valaki a szívgyógyszeres fiolába például), hanem ha tudnak, helyettesítő
terméket adnak, illetve a sajátjait beadagolják neki, általában etetés
előtt vagy utána.
A
visszatérés az érkezéshez hasonlóan mókásan telt, köszönhetően annak,
hogy megint nem tudtam, melyik rácson lesz a kimenet, és most volt egy
új… „Nem pofázik, kussol és a fal mellett megy!” instrukció kombó is,
bár ez most kimondottan a Faternak szólt, aki a séta közben üdvözölte
mögöttem egy felbukkanó előzeteses ismerősét. Aznap még egyszer kellett
elhagynunk a cellát, ekkor az úgynevezett nevelőtiszthez vittek minket. A
nevelőtiszt esetünkben egy nő volt, akinek elő kellett adnom, hogy
miért vagyok itt és mennyi ideig leszek, tehát hogy a HÍRHÁTTÉR
Multimédia munkatársaként illetve otthonvédőként vettem részt egy
kilakoltatáson, amiből kifolyólag először szabálysértési bírságom lett,
majd négy nap letöltendőm. A nevelőnő (aki esetemben nem tudom, hogy
vajon mire kellett volna, hogy neveljen?) szó nélkül (egy halvány mosoly
kíséretében) kitöltötte a megfelelő rublikáit a számítógépében, majd
lejegyezte panaszomat is, miszerint a kincstári nagypoharam olyan
szinten penészes és/vagy megégett, hogy én abból nem vagyok képes inni,
és szeretnék kérni másikat! Szándékomban állt egy kapcsolattartási
kérelmet is benyújtani, azonban azt a tájékoztatást kaptam, hogy
gyakorlatilag nem szokták ezt ilyen rövid idő alatt elintézni errefelé,
mint amennyit én bent leszek, ezért fölösleges. Ezért nem adtam be
kapcsolattartási kérelmet, de nyilván hibát követtem el, hiszen ilyen
helyen mindig, és amit csak lehet, dokumentáltatni kell, mindegy, hogy
mit mondanak adott állami intézményekben. Mikor a többiek is átestek a
nevelővel való találkozón, visszakísértek minket a cellába, és aznap már
csak az este hét órai őrségváltás idején jöttek a zárkába, amikor is
(reggel hétkor van a másik) valakinek mindig jelentenie kellett, hogy „a
zárka létszáma három fő, gond nincs”. Az elítéltek egyébként minden
igényüket, gondjukat és panaszukat a nevelőtiszten keresztül közvetítik a
BV felé, ezért nem árt vele jóban lenni, sőt, a bentről írt levelek is
rajta keresztül jutnak el a postázóba.
Első
este csak Bálint kapott vacsorát, a Faterral ugyanis bevonuló
státuszban csak az otthonról hozott hideg élelmet ehettük. Bálintnak
anno szerencséje volt, amiért este hozták az intézetbe, mert másnap így
már kapott ellátmányt, de amennyiben reggel érkezik és nincs nála
csomag, úgy aznap éhen maradt volna. Kaja után pedig általában mindenki a
TV-t nézi, de olyan elítélt még itt sincs, aki az eddigi összes Barátok
közt-öt itt nézte volna, mert a veszprémi BV inkább csak ilyen átmeneti
embertároló jellegű logisztikai börtön (kb. 300 elítélttel), huzamosabb
ideig pedig csak azok maradhatnak, akik számára tudnak munkát
biztosítani az intézményen belül. Ezt a kegyet pedig egy egész kis
kongresszus, az úgynevezett Befogadó Bizottság gyakorolja, de erről majd
később. Nálunk nem volt vita a TV-ből, mert ment, ha kellett, ha nem,
ráadásul pontosan az én emeleti ágyammal szemben volt, így még a
rejtvényemet sem igazán tudtam fejteni, nemhogy verset írni.
Mire
a villany/antenna oltás (megközelítőleg 23.00-kor) drámaiságával egy
izgalmas kalandfilm közepén szembesültem, a többiek már aludtak,
ráadásul Fater borzasztóan horkolt. Mindezek ellenére viszonylag gyorsan
elaludtam, olyannyira, hogy nem gyengén ijesztett meg a reggeli
hangosbemondóba röffentett: „Ébresztő, alakítsák ki a zárkarendet!”
felszólítás úgy kb. 06.00 óra magasságában, vagy inkább mélységében.
Bálint egyébként rögtön mondta, hogy itt ezt is le lehet szundizni, mert
kb. fél-háromnegyed óráig még egészen biztosan nem fog senki erre
járni, szóval aludhatunk még egy kicsit. Megfigyeltem, hogy valószínűleg
az sem mindegy, ki a bemondó, mert hallottam olyan ébresztőt is a négy
nap alatt, hogy: „Ébresztő, jó reggelt!” Majd, hogy csak hozzá nem
tette, hogy: kívánok; ennek ellenére én így is éreztem a különbséget. A
zárkarendre visszatérve, volt egy halvány gyanúm, hogy ez azt jelenti,
miszerint innentől kezdve nem lehet betakarózva tentikélni az emeletes
ágyon, és valóban. Tentikélni ugyan lehet, de a lepedőt és a takarót a
fejpárna köré, alá, mögé kell varázsolni, és estéig ott is kell
tartani. Hétkor őrségváltás, eddigre legalább fel kell ébredni, mert
zárka ellenőrzéssel jár, de a szabálysértőknél ezt nem viszik túlzásba.
Természetesen, fokozottabban elítélteknél ilyenkor lehetnek különböző
turkálások is.
Az
az érdekes benne, hogy amennyiben az ember tudja, hogy ilyenkor nem
történik semmi egyéb csak egy bekukkantás, akkor nem feltétlenül figyel
arra, ha egy ügyes fegyőr bekérdez, hogy pl. „akar-e valaki sétára
menni?” Ez nálunk első reggel így történt, pedig elvileg ezt nem
ilyenkor szokták kérdezni, hanem arra van egy külön körük (de
mindenképpen később szokták megkérdezni), azonban a sétában általában
érdekelt Bálintunk félálomban lévén, ezt nem igazán hallotta, nekem meg
fogalmam nem volt róla, hogy hova is akarjak sétálni ilyenkor, ezért
automatikusan nemet mondtam. Fater sem hallotta, így hát az aznapi
szabad levegős lehetőséget kollektíven elszalasztottuk (vagy
elszalasztatták).
Gondoltam,
majd a reggeli kárpótol mindenért, mert lassan az következett, és adták
is be a tápcsatornán (ajtórésen) keresztül az első adagot. Egy liter
tej volt és kakaós kalács, aminek én is örültem volna, valamint két
további csomagot paszíroztak be, majd csukták is be maguk után a
kisajtót. Nyilván mivel ez az első (tehát a második) napunk, ezért mééég
nem vagyunk teljes értékű elítéltek, ezért hideget kapunk. Tartalma -
aztán mondták, hogy ne örüljek annyira, mert ez egész napra lesz - fél
kiló szeletelt kenyér, kettő ilyen ovális májkrémféle, három pici dzsem,
egy pici méz, és egy csomag keksz. Reggelire megettem a három pici
dzsemet, meg mézet, de csak akkor vettem észre, hogy diabetikusak,
amikor nekiláttam a keksznek, aminek semmi íze nem volt. Később jöttem
rá (mert rá volt írva az ajtajára), hogy a körletünkben lévő egyik
cellában egy diabeteszest tartanak fogva, és valószínűleg az övével
cserélték össze az adagomat. Természetesen ez az ételmennyiség, főleg
úgy, ha már korán reggel felkeltik az embert, nem túl sok, még jó
(gondoltam magamban), hogy a politikai üldözöttek ehhez megfelelőképpen
hozzá vannak szokva!
Az
egész napos beszélgetős, TV nézős feelinget egyszer ugye megszakította
az ebéd (de csak Bálintnak), ha jól emlékszem paradicsom levest és
rántott húst kapott rizzsel, majd pedig nem sokkal utána sorakoznunk
kellett a Befogadó Bizottság előtti szemléhez a körletünk falánál. A
szokásos motozás, majd szerencsétlenkedés az ajtókkal - ki megy előre?
stb. - megérkeztünk a karácsonyfához, ami mellett már álldogáltam egy
picit az első napon is. Ez egy viszonylag nagy terem, ahonnan mindenfelé
nyílnak rácsos ajtók, illetve belső galériás. Ezért vicces itt azt
hallani, hogy „induljon az ajtó felé, nem hallja?”. Ha jól emlékszem,
ekkor néztem először, hogy vajon van-e a fán szaloncukor? De nem
találtam. A teremben félkörbe a falon mindenféle alkotások láthatóak
(festmények, rajzok, amik közül feltűnően sok a vallásos témájú vagy
ihletettségű), valószínűleg a helyi önképző kör munkái, és volt is
köztük néhány valóban érdekes darab. Az irodákban és a szolgálati
folyosókon viszont megdöbbentem, hogy mindenhol Salvador Dali poszterek
virítottak. Azon kezdtem gondolkozni, hogy a híres Illuminátus művész
ilyen fokú bemutatása BM közbeszerzési előírás lehetett, vagy csak ez
tetszett legjobban az illetékesnek, aki az OBI lakberendezési osztályán
válogatta a dekorációt.
Egyre
többen sorakoztunk a karácsonyfa előtt, főleg a civil ruhában mászkáló
előzetesek és a szürke ruhás elítéltek, ezért hármunkat, illetve a már
említett első napon felfedezett Zalaegerszegi ékszerrabló nőt, aki a
melltartójába (is) rejtett a rabolt ékszerekből, egy ráccsal közelebb
raktak a Befogadó Bizottsági ülésnek helyet adó (talán) nagyteremnek.
Így volt alkalmam megfigyelni, hogy a terem mellett egy kis
kápolna-szerűen berendezett szoba is helyet kapott, viszont ennek a
működési rendjéről és hogy ki használhatja, nem volt információm. Egy
ideje már ácsorogtunk, az őrrel velünk szemben (mögötte – így ezeket is
láthattam – az ügyvédi beszélők és különböző látogatói fülkék voltak),
majd lassan elkezdtek mindenhonnan szivárogni a bizottság tagjai, akik
közül néhányat már látásból (irodából, nevelőnő, orvos, eü-s stb.) volt
szerencsém ismerni. Nem számoltam, de szerintem úgy 10-12 főnél is
többen mentek be a nagyterembe, majd amint elhelyezkedtek félkörívben
kialakított helyükön, behívták először a női elítéltet, majd mi
következtünk. Perc alatt zajlott az egész (legalábbis részünkről);
mindössze annyit kérdeztek, hogy miért kaptam és hány napot kaptam, majd
egy hölgy (ő lehetett a Bizottság elnöke) elmondta, hogy munkát adni
nem tudnak, de nemsokára úgyis megyek innen, viszlát! Ha jól emlékszem,
Fater ez után magyarázta el, hogy huzamosabb ideig csak azok maradhatnak
ebben a BV-ben, akik kapnak itt valamilyen munkát, feladatot és azt ez a
bizottság dönti el, illetve azt is, hogy kit és mikor fognak
átszállítani másik fegyintézetbe.
Ahogy
jöttünk kifelé, természetesen néhány előzeteses fiatalember még nagyon
elemében volt, és valamit oda is szólogattak nekünk, de nem igazán
figyeltem, mert egy idegesebb őr megint azzal talált meg, hogy nem
találok ki a rácson. Mikor kiderült, hogy most kivételesen eltaláltam a
megfelelő ajtót, de zárva van…, akkor lazán annyit mondott, hogy „akkor
arra menjenek, meddig várjak?” Aznapra aztán más teendőnk nagyon nem
volt, vacsora Bálintnak (nekünk meg a tegnapi hozottam maradéka, ezt
elosztottuk Faterral), egyébként hivatalosan tejbegríz volt, majd
zárkaellenőrzés, aztán pedig a Barátok közt. Ilyenkor már zárva van a
cella, tehát a körletben sem lehet mászkálni, és bár tudtam, hogy
dohányzó cellába megyek (gondoltam, majd séta közben elszívok egy-egy
cigit), a passzív dohányzás előbb utóbb úgyis arra készteti az embert,
hogy rágyújtson. Miközben vágni lehetett a füstöt, éppen arról
beszélgettünk, hogy milyen érdekes, hogy a mi körletünkben rajtunk kívül
nincs senki (illetve csak egy bogárfertőzés feliratú szürke ruhás srác,
meg egy diabeteszes előzeteses, viszont ők egész nap be voltak zárva,
és nem jöhettek ki a körletbe. Fater szerint ez itt amúgy sem a
szabálysértők szokásos helye, mert szerinte azok a földszinten vannak,
csak (valószínűleg) ott már tele van minden, és ezért kerültünk ide. Egy
másik elmélet szerint pedig azért, hogy el legy(e)ünk különítve
lehetőség szerint mindenkitől, előbb utóbb viszont mindenre fény derül
(illetve derítünk)!
A
harmadik napot nagyon vártam, ugyanis végre meg akartam kóstolni a
börtönkosztot, miközben azon gondolkoztam, hogy nem volna-e egyszerűbb
az újonnan érkező, általában csak néhány elítéltnek is ugyanazt a meleg
kaját adni, mint a többinek, de közben leesett, hogy ez is egy
logikátlan fegyelmező eszköz lehet, pontosan, ahogy a Ravasz, az Agy és
két füstölgő puskacső című filmben el is hangzott:: „Tudd, hogy értsd
helyzet!” volt (Ahol ők a Boss). Valamivel kisebb kaliberű ugyan, mint
az, hogy valakit, aki nem tudja befizetni (értsd alatta, hogy akár
fontosabb dolgokra kell elköltenie a pénzét) az - esetemben éppen -
ott-honvédelem címszóval ellátott szabálysértésért járó büntetést, azt
az állam négy napig látja „vendégül”, természetesen az állampolgárok
pénzéből. Nyilván, amilyen a gazda, olyan a vendéglátás is, tehát sóher
és értelmetlen, főleg, mikor a köz-tevékeny és közhasznos embereket
próbálják ily módon is elrettenteni a közjó gyakorlásától, egyáltalán a
megkísérlésétől vagy annak folytatásától. Természetesen a HÍRHÁTTÉR
Multimédia nem az a táptalaj, ahol az ilyen és ehhez hasonló…, vagy
bármilyen… elrettentés gyökeret tudna ereszteni, de persze a
próbálkozások folyamatosak.
Visszatérve
a cellába, hamar eljött a reggel, és nagyon vidáman indult, mert ha jól
emlékszem, néhány cellában már a reggeli hessz után elkezdtek
dalolászni. Újabb hatalmas bizniszek kötődtek a sétálóudvarban, és ja,
igen, reggelire kaptunk fejenként fél kiló szeletelt kenyeret, és három
szelet kisfüzetlapnyi sajtot csaptak a tenyerembe, illetve talán három
mini vajat (de tényleg a legminibbet)! Már majdnem elfelejtettem, most
először használhattam volna a nagyobbik kincstári műanyag bögrét, amit
ugye le akartam cseréltetni, mert úgy nézett ki, mint amiben
hegesztettek, mert ugye jött a finom tea, és kb. fél liter a vételezhető
legnagyobb mennyiség. Nekem viszont csak a kicsi pohár jöhetett szóba,
mondjuk Bálint is felajánlotta az ő másik kisebb poharát, így végül is
megkaptam az adagomat. Az érdekesség megint csak annyi volt ezzel
kapcsolatban, hogy az első kinyújtott pohárban nagyon rossz volt a tea, a
másodikban viszont finom. Minden esetre hamar túl voltunk rajta
(legalábbis a sajton és a teán).
Már
a délelőtt folyamán bennem volt az utolsó nap feeling, de pl. Bálint
már nem tudott neki örülni mert komoly görcsei voltak, olyannyira, hogy
kénytelen volt egy idő után nyomkodni a belső kommunikációs portál
egyetlen gombját, benti nevén a “vamzercsengőt”. Erre azért volt
szükség, mert addigra már kétszer szólt az óránként arra járó őrnek (aki
minden zárkában egy pillanatra felkattintja a villanyt, ami a
hesszlámpa), hogy szeretne orvoshoz menni, de nem jött intézkedés. Ekkor
gondoltuk egyébként, hogy elképzelhető, hogy ez akár a noname
gyógyszerének is lehet valami mellékhatása, ezért a délutánit már be sem
szedte. Két-három vamzercsengős beszóló után aztán nagynehezen elvitték
a dokihoz, aki megállapította, hogy kétkeresztes a vizelete és nagyon
fel van fázva. A börtönben egyébként padlófűtés van, ami azért is
izgalmas, mert még a második emeleti ágyamon is látszott, ahogy száll a
por a cellában felfelé, ami viszont a kintről beszűrődő reflektorfények
és árnyékok egyvelegében, éjszaka egész mátrixosan hatott.
Megvolt
tehát a reggeli, és más program nem lévén, vártuk az ebédet. Azaz, hogy
mégsem… mert az igaz, hogy egy darabig TV-ztem de aztán elszundítottam,
és félálomban érzékeltem csak, hogy Bálintot visszakísérik az orvostól,
majd nem sokkal később újra jött valaki, és mondták a két cellatárs
nevét, az enyémet szerintem nem… (de ha eddig ezt nem mondtam volna,
amikor kinyitják az ajtót (mindegy, miért) nem igazán lehet aludni,
ezért én is rögtön úgy ébredtem a szundiból, hogy közben másztam le az
ágyról sorakozni), vagy legalább is én nem hallottam. Annyi
tapasztalatot viszont azért már szereztem rövid ottlétem alatt, hogy
tudjam… attól, hogy én nem hallom, még visznek, ha nekik parancsuk van
rá. Nem vittek, tehát nekem nem kellett mennem, ami úgy félálomban nem
is nyomasztott.
Az
egészen csak akkor kezdtem el gondolkozni, amikor jöttek vissza a
Faterék és mesélik, hogy engem is keresett, akihez mentek
(feltételeztem, hogy a nevelő). Konkrétan Fater kapott egy kártyát, ami
egy majdnem névjegykártya méretű laminált lap volt, azonosítószámmal,
fényképpel és talán egy vonalkóddal, ami egy belső készpénzkímélő
eszköz. Ezzel lehet telefonálni, vásárolni, ill. a megjelölt
kapcsolattartó is tölthet rá pénzt, természetesen csak a
kapcsolattartási hercehurca lebonyolítása után (Faternek nem volt
kapcsolattartási igénye), ami az ott dolgozók állítása szerint is
minimum egy hét. Mondta is Fater, hogy „nem hiszi el, hogy ezt a
nyomorult lapot három napig tart elintézni, komolyabb és/vagy nyugati
börtönökben a cellával együtt rakják oda az elítélteknek.” Lényeg a
lényeg, hogy egy újabb adatrögzítéses procedúrát sikerült megint
véletlenül megúsznia a BV-nek, legalább olyat, amit aláírhatnék, de
azért érdekesen csinálták, mert végül is kerestek is, meg nem is vittek!
Ezek
után viszont már csak az ebéd volt ennél is viccesebb. Húsleves volt,
olyan gyengébb menza féle leves, ill. lencsefőzelék fasírttal, majd
mintha rá akarnának tenni egy lapáttal a kedvességből – gondoltam,
kárpótolni akarják vele azt a kevéske reggelit – bedobtak még három
túrósbatyut is. A délután ezután viszonylag nyugalomban telt, néztük az
RTL Klub egyik műsorát, ami nagyon hasznos, szívesen átengedném az
állami pszichiátereknek elemzésre az ott felbukkanó előadóművészeket,
de előbb természetesen azokat – és aljas indokot feltételezve –, akik
ezeket műsorba toborozzák, szervezik, aztán meg azokat, akik
engedélyezik, hogy emelt díjas telefonszámokkal borzolhassák a lakosság
amúgyis túl és távszabályzott pszichéjét.
Ahelyett
mindenképpen, mint hogy a valódi tényfeltáró újságírókat,
otthonvédőket, emberjogvédőket, Echelon tanúkat, keresztyéneket,
mindezek egyvelegét, a HÍRHÁTTÉR Multimédiát, Molnár F. Árpádot vagy
akár Borbély Józsefet és még azt a néhány kézzelfogható és közhasznos,
eredményeket produkálni is képes potentátot (a legnagyobbak közül
említeném: Balogh Bélát, a Koppány csoport vezetőjét, Tatár Józsefet, a
MAREVOSZ elnökét (akivel korábban szintén együtt ültünk egy fél napot,
pontosan ebből az ügyből kifolyólag a Vizoviczki szponzorálta III.
kerületi Rendőrkapitányság fogdájában), és nem utolsó sorban Monostori
Attilát aki többek között a BAUMAG botrány sztárügyvédje és a Koppány
Csoport jogi tanácsadója is) akarják vizsgálgatni unos unatlan. Értjük
mi, hogy az állam parancsolja, a legtöbb (és jelen) esetben, egyenesen a
felséges alacsonyság Orbán Viktor és Pintér Sándor, de aki szerint a
király meztelen, az kiáltsa el magát, vagy némuljon el mindörökre.
Borbély
József névjegykártyája egyébként, amit a Gyurcsány-féle éhségsztrájkon
történt performansza közepette osztogatott, melyről HÍRHÁTTÉR is
készített egy filmet, egy másik politikuséval együtt véletlenül benne
maradt a lefoglalt irattárcámban is, és nyilván az is csak a sors
fintora, hogy közben mindketten ültünk, illetve a politikus az nem. Két
szappanopera után az egyik kedvencünk, a szenzációs: A gyanú árnyékában
című bűnügyi rettenet következett, a balfasz, de szolgálatkész és
tévedhetetlen rendőrségről és igazságszolgáltatásról. No de ez legalább
totál magyar találmány, semmi franchise szaga nincsen, hacsak az nem,
hogy világtrend a rendőrfilmekkel és sorozatokkal elárasztani a bolygót,
eltakarva a már totális összehangoltságban működő világ bűnszervezetét,
melyben igazi alávaló bűnözőnek lenni kiváltság és státusz, valódi
keresztyénnek lenni viszont pusztítandó és üldözendő.
Az
érdekes talán csak annyi volt a sztoriban, hogy az egyik elég furcsa
személyiségű apát játszó karakter (jaaa, ebben a szereplők önként
jelentkező civilek, amatőrök) a szabadulásom után már ott vigyorgott az
egyik pesti irodaházban, közvetlenül mellettem, ahol akkor éppen dolgom
volt. A Barátok közt-öt természetesen már nagyon vártuk, de a vacsorát
még jobban, helyette a hét órás zárkaellenőrzés jött. Jelentettem is,
hogy „zárka létszáma három fő, gond nincs… igaz, vacsora sincs”, amire a
váltásparancsnok meg is lepődött, de a másik fegyőr természetesen tudta
a választ, hiszen csak annyit kérdezett: „Miért, nem kaptak délben
túrós batyut?”. De, megkaptuk, rohadj meg, csak azt nem tudtuk, hogy az
lesz a vacsora - hangzott el odabent, igaz, nem túl hangosan -, mert
akkor talán kicsit később ettük volna meg. A cella egyöntetű véleménye
az volt, hogy jogunk lett volna vacsora idejéig nézegetnünk azt az egy
szem túrós batyut. Szerencsénkre volt még egy húskonzervem a behozott
hideg élelmemből, így a reggelről maradt kenyérrel azért elvoltunk.
A
Barátok közt továbbra hatalmas, azon csodálkozom egyénként, hogy még
nem kellett főcímet cserélniük… mondjuk Adások közt-re. Akkora bent a
kavarodás és a feszültség, hogy ha csak fele ennyien néznék, már attól
mérhető stressz csökkenés lenne megfigyelhető az országban (hozzátéve,
hogy természetesen nem a Barátok közt c., tíz éve legnépszerűbb magyar
sorozat a bajok forrása, csak úgy látszik ehhez a nézettséghez
azonosulni kell a lakosság lelkiállapotával és egyre elmebetegebb
csavarokkal kell spékelni). Belekezdtem a Sulejmán c., épp aznap induló
sorozatba is, de természetesen még villany/antenna oltás előtt jó fél,
háromnegyed órával az antenna kioldott, tehát villany még volt, TV már
nem. Ez nagyon érdekes, mert ott, akkor, a szabadulás gondolata annyira
lefoglalta a figyelmemet, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg volt
pofája a fegyőrnek lekapcsolni a TV-t, amikor végre egy jónak tűnő
sorozatot nézhettem volna. Véletlenül, nem győzöm hangsúlyozni, nagyon
ritkán szoktak történni dolgok a börtönökben, pláne politikai foglyok
közelében.
Végül
is mindegy volt, de azt még legalább láttam, ahogy a frissen kinevezett
Szulejmán Szultán kivégezteti elődjének azokat az alvezéreit és
beosztottjait, akik saját és/vagy a birodalom szakállára hülyeségeket,
kegyetlenkedéseket, bűncselekményeket követtek el, illetve volt róla
tudomásuk, és azokat nem próbálták megakadályozni, vagy legalább
jelenteni. Egyszerűen lecsapatta a fejüket, a janicsároknak kiosztatott
egy kis lóvét, és mindenki elégedett volt az országban, majd később
elindultak kifosztani Európát. Ezt viszont már - hála az rend éber
őrének, vagy a technika Pintérének - sajnos nem láthattam. A többiek
ekkor már aludtak, én még elmélkedtem egy kicsit.
Beszéltük,
beszélték, hogy valószínűleg még hat előtt ki fognak paterolni, de
reggelit már biztosan nem kapok. Reggel, talán öt óra lehetett, amikor
szóltak a többiek, hogy mondták a hangosban a nevemet (én fel sem
ébredtem rá), és kezdjek el készülni, mert mindjárt itt lesznek és
biztosan elégedetlenkedni fognak, ha nem leszek addigra összepakolva.
Gyorsan lehuzatoltam, és a Bálint instrukcióit követve összecsomagoltam a
cuccokat, bele a kincstári lavórba. Ez utóbbiról csak annyit, hogy
mosni és lemosakodni is lehet benne, amit ki is használtunk
alkalomadtán, viszont még Bálintnak sem ajánlották föl (pedig ő addigra
már több, mint egy hete ott volt), hogy normálisan lefürödhessen egy
erre alkalmas helységben. Lényeg, hogy gyorsan beleleltároztam a BV
cuccot: két bögre (egyik szar), törölköző, kanál, villa, kés - kis
túlzással -, a Bálinttal cseréltünk cipőt, így lett fűzője és kabátot,
fejpárna, két pokróc (egyikbe csavartuk az összes dolgot), illetve a
huzatok és lepedő, a saját cuccaim, és igen, a kedvencem, a 88-as
matrac.
Úgy
15-20 perc múlva megérkeztek a törzsurak, hárman, úgyhogy gyorsan
búcsút vettem a cellatársaktól, kihúztam a motyót és már állhattam is a
falhoz, motozásra. Ez egy kicsit komolyabb volt, mint a napközbeni
taperolások, hiszen ilyenkor leginkább levelet keres a fegyőr, ami
annyira titkos, hogy nem lehet zárt borítékban odaadni a nevelőnőnek,
tehát ki kell csempésztetni a szabaduló zárkatárssal. Na, ilyen nálam
nem volt, hacsak nem ezek az élmények, amiknek itt lassan sikerül is a
végére érnem. Az egyik vidámabb fegyőr (nem a motozós) megkérdezte:
„Aztán, ugye, maga újságíró?”. Feleltem, hogy igen, erre „na, ugye,
megmondtam” - tolta oda a harmadiknak. Onnantól azt éreztem, hogy nagyon
nyeregben vagyok, újságíró is vagyok, szabadulok is, nem is mondtak
onnantól kezdve semmit, megállítottak a már jól ismert karácsonyfa
mellett (most sem találtam rajta szaloncukrot), aztán bementek egy
irodába és kollektíve bújni kezdtek valamit az egyik monitoron.
Láthatóan tetszett nekik, amit látnak, de közben kijött egy fiatal tiszt
és elkezdődött a kincstári holmi visszavételezése. Semmi sem hiányzott.
Pár
rácson keresztül vonszoltam még a szivacsot, de aztán a raktár mellett
letehettem. Közben megkaptam a letéti zsákom. Rögtön kérdezte is a
tiszt, hogy van-e öngyújtóm, mert csak azzal lehet kibogozni a száját;
erre mondtam neki, hogy nincs, mert nem vihettem be. „Dohányzó zárkába
rakták és nem adták oda az öngyújtóját?” kérdezte, de valószínűleg ő is
költőinek szánta, mert közben kinyitotta ez egyik Expresszt és mondta,
hogy gyorsan öltözzek át, mert utána folytatjuk a leltározást. Végre
levehettem a BV kollekciót, amit egyébként egy másik BV intézetben
Sopronkőhidán gyártanak a nehézfiúk. Először az irataimat vehettem át,
aztán a letéti pénzemet, végül aláírtam a többi papírt (akkor még nem
tudtam, hogy az órám nem volt a cuccaim között, nyilván véletlenül)
tételes átadás, többek között és/vagy (szerintem) azért is nem történt,
mert kvázi elolvashatatlan volt a leltár jegyzék, de akkor úgy tűnt
semmi sem hiányzik. Az ide tartozó új információ, hogy ha meglesz az
órám, úgy néz ki mehetek érte személyesen a BV-be (útiköltség stb.) ha
szeretném visszakapni.
Legutoljára,
ott ahol a becsekkolás is történt kicsekkoltam, hangosan el kellett
mondani a nevem adataimat stb. és viszlát! Helyette egészen pontosan
minden jót köszöntem, de amíg Pintér a belügyminiszter és Orbán a
miniszterelnök addig ezt sohasem lehet tudni. A tiszt ezután még
elkísért pár méteren keresztül, közben megkérdezte, hogy miért is voltam
bent, hány napig, majd amikor elmondtam neki is ugyanazt. Akkor úgy
tűnt, hogy neki mintha valamivel több fogalma lenne a dolgokról mint az
eddigieknek, sőt még viccesen hozzá is tette: „Nem is akarta kifizetni
ugye?” Erre azt válaszoltam, hogy sajnos nem állt módomban, aztán tőle
is elbúcsúztam, majd kiléptem a börtön nagy kerítés kapuján!
Itt
azonban még nem ért véget a történet, hiszen arról még nem beszéltem,
hogy egy Pesten tevékenykedő jogvédő, ha teszem azt veszprémi börtönben
kell ülnie, akár csak négy napot is, akkor az saját zsebre is borzasztó
sokba kerül, (meg persze az adófizetőknek is) hiszen 350 Ft volt a helyi
járat Veszprémbe, engem mondjuk éppen egy BALEA-s melósbusz volt szíves
felvenni, de ide fele is busszal jöttem, ami szintén ennyibe kerül,
aztán Alsóörs is kb. 310 Ft távolságra van Veszprémből (tehát összesen
620 Ft), Budapest pedig egészen egyszerűen több mint 5000 Ft távolságra
van tőle oda vissza. Hidegélelemmel és egyéb dolgokkal együtt 10.000 Ft
körüli összegbe került letöltenem a büntetésemet.
Kiegészítésnek
szántam a már befejezett beszámolóhoz, de mégis beszúrom ide az utolsó
gondolatok elé, mert új információ volt, hogy Bálintot, akit ugye
jóformán csomag nélkül hoztak be, és a kapcsolattartását sem sürgették
elintézni, a szabadulásom előtt tudomásom szerint még arról értesítették
(ez az a séta volt, amiből engem kihagytak), hogy a következő héten nem
fogják átszállítani más fegyintézetbe. Ennél fogva szabadulásom után
telefonon fel tudtam venni párjával a kapcsolatot, akinek elmondtam,
hogy elvileg minden rendben, de jó volna neki valami kis csomag,
legalább cigaretta, de legjobban annak örülne, ha kiváltanák. Tudtam,
hogy erre gyakorlatilag csak akkor van esély, ha a barátnője el tudja
kótyavetyélni Bálinttól kapott karácsonyi ajándékát, egy laptopot, ami
csak a napokban sikerült, mégpedig a vételi ár kb. 30%-áért, ami lehet,
hogy nem is takarja majd be a fennmaradt büntetés összegét. Továbbá, a
helyzet fokozta saját magát, hiszen a pénteken feladott csomagot, mint
ahogy az ma (01.16.) kiderült, Bálint már nem kapta meg, ugyanis hétfőn
átszállították egy másik intézménybe, a BV pedig nem postás, hogy utána
szállítsa, hanem visszaküldték a feladónak, aki most potyára fizetheti
ki a sikertelen csomagküldés díját is. Mint azt utólag megtudtuk, az
állampusztai BV intézetbe szállították, ahol először ugyanúgy
félretájékoztattak a szabadítással kapcsolatban mint, ahogy a veszprémi
BV., ezért annak ellenére, hogy összejött a pénz, (törvény szerint a
befizetés leigazolása után azonnal ki kell, hogy engedjék) a
bürokroáciának, és a nemtörődömségnek köszönhetően még az is
előfordulhat, hogy csak hétfőn (01.21) fogják kiengedni.
Konklúzióként
pedig: Adtam a szabadságomból négy napot, hogy még egy indokot, egy
kész tényt, egy sztorit odategyek a sértett öntudatkómában hunyorgó
Magyar nép elé, vegye már észre, miközben a bizonyítéktengerben úszik,
hogy milyen országban él, mi és ki(k)( okozzák neki a legnagyobb ill.
majd az összes problémáját? Ha hajlandó lenne észrevenni, és
elgondolkozni rajta, akkor kvázi feljebb léphetne, és esetleg
megláthatna összefüggéseket a problémák orvosolására, illetve nem utolsó
sorban saját szemével láthatná, amint teszik mindennek éppen az
ellenkezőjét a hatalmasságok és alacsonyságok egyaránt!
A
beszámoló írásakor már Borbély József kormányzó is kiszabadult, a
nálamnál jóval hosszabb és kellemetlenebb fogságából, ahogy a névjegy
kártyája is velem együtt, de úgy vélem, hogy a vele történtek, illetve
egyáltalán, hogy ez megtörténhetett (az igazságszolgáltatásban eddig),
nagyon szokatlan folyamatokat kell, hogy elindítsanak, azok meg lökik a
többi dominót. Az ugrott be hirtelen, ahogy Hofi Géza parodizálta
Torgyán Józsefet: „Patak vér fog folyni…” - mondta, aztán nagy röhögés
hallatszott!
Az Isten Áldásával, A Jézus Krisztus Nevében, Ámen!