Ott-honvédelemért 4 nap letöltendő! (Orbántól és Pintértől)

 (Domján Tibor supertitokolt keresztyén újságíró, emberjogvédő, filmrendező, a kezdetektől fogva supertitkolt Molnár F. Árpád által alapított, a rekordüldözött és rekordtényfeltáró HÍRHÁTTÉR Multimédia munkatársának helyzetjelentése, az orbánpintéri rezsim egyik Büntetés Végrehajtási Intézményéből)

Ott-honvédelemért 4 nap letöltendő – Orbántól és Pintértől!

Fél órával a behívóban megjelölt időpont előtt megérkeztem a Külső Kádártai u. 12. szám alatt található Büntetés-végrehajtási Intézmény elé (csak érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a behívóban nem szerepelt cím, mindössze annyi, hogy 2012.01.07.-én 08.00 órára vonuljak a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézménybe, az üres zárójel pedig valószínűsíthetően a címet akarta (ki)takarni!). Veszprémből erre az időpontra egyedül a 24-es helyi járat 07.20-as buszával lehet megérkezni, a következő ugyanis 08.40-kor indul.

 A Börtön kívülről újnak tűnik és modernnek, belülről ez az állítás már igencsak árnyalásra szorul. Egy hatalmas üres területen elhelyezkedő téglatest alakú főépületet kell elképzelni, néhány kisebb blokk hozzácsatolásával és a mindezt a jól látható, viszont egyáltalán nem jó érzéssel eltöltő látványú magas kerítéssel körbevéve. A kapubejárattal szemben lévő porta felé vettem az irányt, ahol aztán közölték, hogy a rabok nem a konszolidált bejárati részen keresztül közlekednek, hanem az épület (talán) déli falán lévő rabszállító teherjárművek bejárata közötti kis (de kék) vasajtón át. Mivel az épület közvetlen faltövében elhelyezkedő vékony  murvacsíkról nem feltételeztem, hogy az volna a járda, ezért jobb híján kénytelen voltam kimenni a belső úttestre, ahol meg ugye (vagy valószínűleg), a rabszállítónak van elsőbbsége. Az érdekesség kedvéért, ezt egy éppen akkor szembejövő példány igyekezett is éreztetni a kanyarban, még hirtelen eszembe is jutott, hogy ha ez most itt elüt, akkor vajon rabkórházba fektetnének?

Visszatérve meglett a kis (kék) vasajtó (a két nagy kék vasajtó között), aminek becsukódása után, a hátam mögött már kezdtem érezni, hogy kifelé már nem lenne ilyen egyszerű a történet. Szemben velem egy hatalmas átlátszatlan ablak, egy kis fiókkal, ahová a behívómat és a személyimet kellett pakolnom, kisvártatva pedig bekísértek egy nagyobb folyosószerű terembe, aminek egyik oldalában kisméretű zárkák (ezeket Expressznek neveztem el magamban, mert néha csak percekig tartózkodott bennük elítélt. Valójában ezek ilyen logisztikai zárkák voltak, átszállításra váró, vagy frissen hozott, érkezett őrizetesek számára), a másik oldalon pedig asztalok és padok váltották egymást, ahol az érkező motyókat és pacienseket vizsgálják át befogadás előtt, vagy éppen „leszereléskor” visszavételeznek. Erről a folyosóról nyíltak az irodák is, amikről későbbiekben még szó lesz, a másik végén pedig az első börtönrácsok mutatták, hogy valószínűleg rajtuk keresztül fogom jobban megismerni ezt a helyet.

Nem volt unalmas a várakozás, hiszen a hétfő logisztikai nap, ezért folyamatosan jöttek-mentek a fegyőrök és elítéltek vegyesen. Így, amíg az egyik elítélt egyből cigaretta után érdeklődött, addig az őt kísérő fegyőr rám morgott, hogy: „Ugyan, ugorjon már ki a zsebéből és ne támaszkodjon annak az asztalnak.” Azt hiszem, talán  pont  ő volt az egyetlen fegyőr úr, akinek nem köszöntem előre, jól hallható "Jó napot kívánok!"-ot. Közben persze jelezték, hogy átnéznék az összes nálam lévő holmit, ezért szépen pakoljak ki mindent a táskámból és zsebeimből, ami után aztán nem is az átvizsgálás jött, hanem egy gyors verbális egészségügyi kérdezz-felelek az eü szobában (közben pedig csak reméltem, hogy a tételesen kipakolt és otthagyott cuccaimra senki nem vet majd szemet a folyosón, elvégre BM intézmény), majd pedig gatyára vetkőzés. Visszatérve, az egész becsekkolásban a legidegesítőbb vagy inkább dühítőbb az volt számomra, hogy megláttam a kipakoló asztalok fölött elhelyezett felsorolást a behozható és tilos tárgyak tekintetében. A behívó ugyanis (nem gyakorlott sittes lévén az ember kénytelen sajnos ilyen intelmekre is támaszkodni) mindössze egy váltás fehérneműt tanácsolt, a falon kifüggesztett tájékoztató szerint azonban jóval több mindent magánál tarthat az ember. Mindezekből megint csak arra tudok következtetni, hogy a szívatás már jóval előbb megkezdődik, mintsem az ember a cellájában találja magát. A normális (talán) az volna, ha azt a listát a behívóval együtt megkapnák a delikvensek, hiszen abból az „előszobából” nemigen lehet már visszaszaladni semmiért. Véleményem szerint, ha az ember tudja, hogy csak fehér pólót lehet bevinni, akkor nem színeseket fog becsomagolni magának, amit aztán lehet bevételezni, meg raktározni stb. (merthogy bevinnem nem lehetett), mint ahogy az sem mindegy, hogy valaki egy váltás fehérneműt, zoknit hoz magával az engedélyezett 6 vagy 7 párnál.

A cuccaim nagy része végül is lefoglalásra került, de nem sokáig szenvedtem hiányt felöltőből, hiszen hamarosan kaptam egy szép barna összeállítást, ami jelezte, hogy szabálysértő vagyok. Az elítélteké a szürke, az előzetesek pedig saját öltözékükben nyomják. A kollekció része egy fekete egyen bakancs, egy barna nadrág, barna keresztmintás ing, és egy nagyobb kabát. A raktárban egyébként talán először kérdezte meg fegyőr, hogy hány napot kaptam ill. az okát, mire azt feleltem, hogy otthonvédőként vagy nem állami újságíróként, viszonylag gyakran lehet ilyenre szert tenni. A forma gyorsan kivágta, hogy „táncsak” nem arról az ügyről van szó, ahol is azt a nyomorékot, (a fegyőr szerint) semmit nem fizetőt, tíz éves élősködés után végre kitették a lakásból, amit a (szerinte ezek szerint objektív és tényszerű) TV2 mutatott nem olyan rég? (a Zichy utcai kilakoltatásra célozgatva) Majd folytatta, idézem: „Ki volt az a barom? A férje?” - már aki eltorlaszoltatta a lakást, ahelyett, hogy szó nélkül kitakarodtak volna az utcára tolókocsistól.  Közöltem vele, hogy talán nem kéne a TV2 műsorait szentírásként kezelni, de nagyon túlmagyarázni a dolgot nem láttam sok értelmét. Megkaptam a raktárból a további felszerelésemet; a 88-as számú szivacsnak különösen örültem, a totál szétégetett és kerált (helyi szakkifejezés: maszek vízmelegítő) nagypoharamnak viszont már kevésbé (és az is igaz, hogy ezt csak jóval később, a szobámban vettem észre, átadó leltár ugyanis nem volt, de végül is a darabszám stimmelt).

A rabosítás ezután már viszonylag gyorsan zajlott, fénykép, leltározás stb. és mindössze az okozott problémát az iroda dolgozóinak, hogy vajon mi alapján jött ki a III. kerületi rendőrségnek a szabálysértési pénzbírság 27.200 Ft-os összege, majd pedig, hogy mi alapján állapította meg a bírónő erre a négy nap elzárást, napi 5000 Ft-jával? A találgatások odáig fajultak, felvetődött a három nap elzárás lehetősége is, igaz, ennek ötletén elindulva szóba jött az öt és hat nap is, majd végül az eredeti verziónál maradva kiállítottak egy értesítést (elzárás töltéséről a fogvatartottnak), mely szerint a várható szabadulásom dátuma: 2013.01.10. Aláírtam a letéti papírokat (ez csak azért érdekes, mert a cikk írásának időpontjában még nincs meg az órám, ami valamiért lemaradt a főjegyzékből és ezért egy másik lapon lett külön nyilvántartva, arról nem is beszélve, hogy elvileg bevihető, de én nem vihettem be), majd elindulhattam a motyóraktár előtt várakozó 88-as számú szivacson elhelyezett felszerelésemért. A pakkok precíz mozgatását addigra már elleshettem a közben félig eltelt délelőtt folyamán - többek között a Zalaegerszegi ékszerrablás egyik női gyanúsítottjától (szintén csak az érdekesség kedvéért, mert őt többször fókáztatták a szivacsával ide oda…), mely bűncselekmény tetteseinek elfogásáról csak a szerda esti híradóban számolt be az RTL Klub. Nem volt nehéz felismerni, mert ugyanabban a ruhában volt még szerdán is, amibe ki tudja, pontosan mikor, ugye, letartóztatták. Később, mint megtudtam, ezt nevezik kapcsolattartási ügyintézési intervallumnak.

Miközben haladtunk kijelölt cellám felé, idetartozónak gondolom megemlíteni, hogy egy Tájékoztatónak nevezett és aláírattatott nyomtatványon kívül, mely jószerével csak azt taglalta, hogy mi mindent lehet bevetni ellenem (testi kényszer, bilincs, könnygáz, elektromos sokkoló eszköz, gumibot és szolgálati kutya, valamint esetenként lőfegyver), amennyiben különböző módokon ellenszegülnék, semmi egyéb instrukciót nem kaptam. Már menet közben tanultam, hogy a „fal mellett megy, nem összevissza!”, és valóban, mert végre megérkeztem a cellámba, igaz, itt már mint VD-6090-es számú fogva tartott.

Érkezésem úgy tűnt, igencsak feldobta a 145-ös számú cellában már közel ötödik napja tartózkodó elítéltet; nevezzük Bálintnak. Egyrészt, mert a kezdetektől igényelt TV készülékét velem együtt kapta meg a cella, részben pedig azért, mert már rég elfogyott a cigije is. Cserébe én annak örültem, hogy neki viszont öngyújtója volt, amit nekem – ki tudja, miért? – nem engedélyeztek bevinni. Az alap börtönszitukat - hivatalos BV ismertető híján - Bálinttól tanultam meg, akiről egyrészt tudni kell, hogy egy 80.000 Ft-os közlekedési szabálysértést ül napi 2.000 Ft-jával, amit mivel nem volt elég pénze időben kifizetni (részletfizetés pedig nincs), ezért a helyi rendőrök addig vadásztak rá, míg be nem sikerült gyűjteniük, nem sokkal szilveszter után. Az itt kapott bakancsában nem volt fűző, és a kinti sétához és az esetleges átszállításokhoz használható kabátjának egyik ujja pedig kibogozhatatlanul be volt gyógyulva belülről, tehát normálisan felvenni nem lehetett.

A sors iróniája vagy inkább a szokásos érdekes szerkesztés következménye, hogy Bálint bádogos szakemberként részt vett a börtön tetejének évekkel korábbi bádogos munkálataiban is, ezért gyorsan el is magyarázta a cellák és a sétáló udvarok elhelyezkedését a börtön külső falain belül. A TV-nek aztán egy ideig mégsem örültünk, hiszen az engedélyezett két csatorna sem jön antennazsinór híján, de logisztikai nap révén, végül csak sikerült megkapnunk azt is. Így már semmi akadálya nem volt annak, hogy felváltva nézzük a közszolgálati és kereskedelmi csatornák (sajnos) vezető nézettségű gyöngyszemeit, az M1-et és az RTL Klubot. Annak ellenére, hogy  a bent töltött idő alatt valamelyik csatorna egyfolytában ment, nem sok mindenre emlékszem a műsorból, de legtöbbször csak negatív jelzőkkel kommunikált azokkal kapcsolatban a cella. A TV egyébként nem számít luxusnak a börtönben, de megvonása hatékony fenyítőeszköz, aki úgymond „nem érdemli meg”, netán „rosszat csinál”, akkor az egész zárkát meg lehet büntetni vele, ha  elveszik. Így ha az M1-et és az RTL Klubot valaki példamutatónak vagy az elítéltek szellemi és intellektuális fejlődésében hasznosnak nevezné, akkor ezt az utolsó "fejlődési" lehetőséget is megfosztják azoktól, akiket a művelődés minimumára is alkalmatlannak találnak. Alap esetben egyébként csak ébresztő (06.00) után van áram és adás a zárkában (ez alól egyedül a mellékhelység kivétel, ahol non-stop van villany), egészen villanyoltásig (kb. 22.00-23.00 óra).

Visszakanyarodva inkább a „rosszat csinál”-ra, Bálint cellatárs rögtön sétálóra hívott, amit visszautasítottam, mondván, hogy inkább körülnézek itt a zárkában, meg elpakolom a cuccaimat; tettem ezt azért is, mert (belső) információim szerint a sétálóudvar be van kamerázva, az udvart szegélyező ablakokban viszont szinte folyamatos cserekereskedelem zajlik (ami ugye tilos), mégis valójában a leghihetetlenebb módokon megy a biznisz, és ezt a kompromittálást az államilag vagy helyileg ellenségnek nyilvánított fogvatartottak elleni szervezett megtorlásokra használják. Az engedélyezett napi egy óra séta tehát csak akkor végrehajtható gond nélkül, ha az ember vagy végig a süketet és a hülyét játssza (tehát nem vesz tudomást az összevissza kalimpáló és kiabáló üzenetfalról), vagy előbb utóbb megismerkedik az ablakban lógó elítéltek egy részével, és belefolyik apró-cseprő dolgaikba. (Mindez viszont természetesen tilos, és kamera rögzíti - az ezt sújtó szankciók kiszabása pedig a BV-n és az állami vezetésen múlik!)

Az eseményeket már az első percekben sikerült nyomon követnem a cellánk ablakából, hiszen a lent sétáló Bálintot egyszerre rögtön vagy nyolcan próbálták meg foglalkoztatni. A leglátványosabb performansz (legalábbis ottlétem alatt) az úgynevezett liftezés volt, ami egy tetszőleges hosszúságú kötélre (vagy pl. lepedőből szakított csíkra) erősített izé (konzervdoboz, szatyor, cigis doboz vagy bármi), melyet kilógatva a megbontott cella ablakrácsokon keresztül, az ügyesebbek akár két-három cellát is átívelhetnek, lelógathatnak, feldobhatnak vagy egészen egyszerűen: kezeltetik a transzportot egy éppen arra sétáló „áldozattal”! A mindössze egy órányi “szabad levegő”, ami ugye jár, politikai foglyok számára azért veszélyes, mert az ügynökhálózat ugyanúgy jelen van a börtönökben is, mint a civil életben, akik egy ilyen helyzetben utasításra „bűncselekménybe” keverhetik a gyanútlan delikvenst, a BV ugyanis csak azt látja, amit akar. Bálint is hamar megunta a folyamatos üvöltözést az ablakokból, ezért vissza kéretőzött a cellába; ekkor láttam, hogy kabátjának egyik ujja minta belülről be lett volna varrva, ezért mivel nekem nem volt szükségem a kabátomra, cseréltünk.

Éppen csak elhelyezkedtem a cellában (145-ös), amikor újabb szabálysértő elítéltet hoztak, egy idősebb forma személyében. Bálint nemes egyszerűséggel azonnal elnevezte Faternek, akiről azért hamar kiderült, hogy járt már egy két helyen. Faternek most 50.000 Ft pénzbírságát változtattak át elzárásra, igaz, neki napi 5.000 Ft-jával, tehát 10 napot kell ülnie. Elmondása szerint sem először járt ilyen intézményben, de szívesebben dolgozta volna le közmunkával például, vagy kifizette volna részletben (igaz) a 25.000 Ft-os nyugdíjából, de ez utóbbira egyáltalán nincs lehetőség, az előbbire meg mindössze 3 napig lehet jelentkezni adott kormányhivatalokban, csakhogy – ahogy mindenki más is… én is – erről az új (Orbán Viktor és Pintér Sándor által bevezetett) törvényi rendelkezésről már csak akkor értesült, amikor a bíróság letöltendőre változtatta a büntetését! A cél tehát az, hogy a lakosság nem bűnöző, viszont szegény tömegeit is be lehessen börtönözni bármikor, bármiért, ha egy rendőr, ügyész vagy bíró - például kormánykezdeményezésre - beleköt az utcán, a hivatalában vagy bárhol másutt.

Tehát a zárka létszáma innentől három fő, igaz, ebben többen nem is fértek volna el. A berendezés nagyon puritán, két vaságy, ebből egyik emeletes; az ágyak pedig egymásra merőlegesen álltak az ajtóval szembeni sarokban. Közvetlenül az ajtó mellett volt a mellékhelység, külső falán egy csap (meglepetésemre volt hideg és meleg víz is), előtte egy megviselt fa asztal, körülötte pedig három stoki, a maradék sarokban pedig egy három fakkos lemezszekrény (jól szétütve ugyan, de működőképesen).

Ahogy említettem, BV-s tájékoztató híján zárkatársaim tanítottak meg minden olyan dologra, ami odabent fontos. Mikor keltenek? Mi a zárkarend? Mikor van kaja, illetve, hogy mit lehet és mit nem? Már éppen elnyúltam a felső ágyon, amikor újabb törzsúr érkezett és felsorakoztatott minket a cellánk előtti körletben. A körlet szó alatt (ahol napközben viszonylag szabadon mozoghat az elítélt) semmiképp sem valami nagy dologra kell gondolni, hiszen általában ez egy folyosószakasz, ahova jelen esetben 4-5 cella nyílott, a körletek pedig természetesen vasráccsal vannak elválasztva egymástól. A mi körletünk a konyhásokkal volt szomszédos, akik szemmel láthatóan elég sok kiváltsággal rendelkeztek az átlag lakókhoz képest (saját rezsó, tehát főzési lehetőség, és talán pl. hűtőszerkény, valamennyi fizetés stb.). A kötelező orvosi szemle időpontja érkezett el, ezért először falhoz kellett állni (ez kifelé és befelé mindig így történt), ahol megmotoztak minket, aztán irány az ajtó felé.

Már az elején felfigyeltem rá, és nagyon viccesnek tűnt, hogy az őrök kb. úgy mozgatják az elítélteket, elsőre gyakran meg sem nevezett indokból, mintha azok fejből tudnák, hogy a börtönön belül mikor és merre kell majd menni? Azt mondják: „Induljon el az ajtó felé”, miközben mindenhol különböző ajtók vannak…, de gyakori a „Fal mellett megy…!" ill. „…mondom, állj, nem hallja!” . Nyilván ez nem érdekli őket komolyabban, de egy visszhangos hodályban nem feltétlenül érti-hallja az ember, főleg ha a háta mögül dirigálnak, miközben fogja saját gatyáját, a derékszíjjal ugyanis valószínűleg csak a csókosok divatozhatnak! Ottlétem alatt többször elhaladtunk a foglalkoztató termek mellett, egyikben pingpong asztal, a másikban egy csocsó kapott helyet, jellemzően azonban mindig foglalt állapotban volt. Faterék felvilágosítottak, hogy az elzárás alatt lévőknek ez nem elérhető szolgáltatás, nekik csak a napi egy óra séta van, ill. a körletben keringés. Ez utóbbit én is kipróbáltam, de nem találtam bent semmi élvezhetőt, a zárkatársak viszont elmondták, hogy ha valaki rosszul alszik például, akkor érdemes délután, este felé keringenie, hogy jobban elfáradjon.

Az orvosi szobáig több körletnél is meg kellett állni, hogy hozzánk csapjanak még néhány elítéltet, jött szürke és előzetes is. A börtönökben gyakran előfordulnak nagy találkozások, sokan ismerik egymást, hiszen sokan börtönökben is gyakran megfordulnak. Az orvosi vizsgálat gyorsan lezajlott, lévén, hogy panaszom nem volt, és gyógyszert sem szedek. Bálint influenzás tünetekkel küszködött, ezért ő normális gyógyszer helyett, állítása szerint inkább „valami szart” kap (amin semmilyen felirat nincs), abból is napi kettőt. Ezt a gyógyszerezést aztán jóváhagyták az elkövetkező időszakra is (később olyan fájdalmai lettek, hogy külön kellett orvoshoz vinni, ahol kiderült, hogy erősen felfázott és két keresztes volt a vizelete is – gondolom már korábban is az volt, csak nem vizsgálták rendesen meg –, minden esetre a gyógyszere szedését a fájdalmai erősödésekor abbahagyta). Fater viszont azt sérelmezte, hogy annak ellenére, hogy az összes gyógyszerét (némelyiket pont ezért idő előtt) kiváltotta és behozta, a kapszulásokat mégsem engedik bevinni neki (hátha kokaint rak valaki a szívgyógyszeres fiolába például), hanem ha tudnak, helyettesítő terméket adnak, illetve a sajátjait beadagolják neki, általában etetés előtt vagy utána.

A visszatérés az érkezéshez hasonlóan mókásan telt, köszönhetően annak, hogy megint nem tudtam, melyik rácson lesz a kimenet, és most volt egy  új… „Nem pofázik, kussol és a fal mellett megy!” instrukció kombó is, bár ez most kimondottan a Faternak szólt, aki a séta közben üdvözölte mögöttem egy felbukkanó előzeteses ismerősét. Aznap még egyszer kellett elhagynunk a cellát, ekkor az úgynevezett nevelőtiszthez vittek minket. A nevelőtiszt esetünkben egy nő volt, akinek elő kellett adnom, hogy miért vagyok itt és mennyi ideig leszek, tehát hogy a HÍRHÁTTÉR Multimédia munkatársaként illetve otthonvédőként vettem részt egy kilakoltatáson, amiből kifolyólag először szabálysértési bírságom lett, majd négy nap letöltendőm. A nevelőnő (aki esetemben nem tudom, hogy vajon mire kellett volna, hogy neveljen?) szó nélkül (egy halvány mosoly kíséretében) kitöltötte a megfelelő rublikáit a számítógépében, majd lejegyezte panaszomat is, miszerint a kincstári nagypoharam olyan szinten penészes és/vagy megégett, hogy én abból nem vagyok képes inni, és szeretnék kérni másikat! Szándékomban állt egy kapcsolattartási kérelmet is benyújtani, azonban azt a tájékoztatást kaptam, hogy gyakorlatilag nem szokták ezt ilyen rövid idő alatt elintézni errefelé, mint amennyit én bent leszek, ezért fölösleges. Ezért nem adtam be kapcsolattartási kérelmet, de nyilván hibát követtem el, hiszen ilyen helyen mindig, és amit csak lehet, dokumentáltatni kell, mindegy, hogy mit mondanak adott állami intézményekben. Mikor a többiek is átestek a nevelővel való találkozón, visszakísértek minket a cellába, és aznap már csak az este hét órai őrségváltás idején jöttek a zárkába, amikor is (reggel hétkor van a másik) valakinek mindig jelentenie kellett, hogy „a zárka létszáma három fő, gond nincs”. Az elítéltek egyébként minden igényüket, gondjukat és panaszukat a nevelőtiszten keresztül közvetítik a BV felé, ezért nem árt vele jóban lenni, sőt, a bentről írt levelek is rajta keresztül jutnak el a postázóba.

Első este csak Bálint kapott vacsorát, a Faterral ugyanis bevonuló státuszban csak az otthonról hozott hideg élelmet ehettük. Bálintnak anno szerencséje volt, amiért este hozták az intézetbe, mert másnap így már kapott ellátmányt, de amennyiben reggel érkezik és nincs nála csomag, úgy aznap éhen maradt volna. Kaja után pedig általában mindenki a TV-t nézi, de olyan elítélt még itt sincs, aki az eddigi összes Barátok közt-öt itt nézte volna, mert a veszprémi BV inkább csak ilyen átmeneti embertároló jellegű logisztikai börtön (kb. 300 elítélttel), huzamosabb ideig pedig csak azok maradhatnak, akik számára tudnak munkát biztosítani az intézményen belül. Ezt a kegyet pedig egy egész kis kongresszus, az úgynevezett Befogadó Bizottság gyakorolja, de erről majd később. Nálunk nem volt vita a TV-ből, mert ment, ha kellett, ha nem, ráadásul pontosan az én emeleti ágyammal szemben volt, így még a rejtvényemet sem igazán tudtam fejteni, nemhogy verset írni.

Mire a villany/antenna oltás (megközelítőleg 23.00-kor) drámaiságával egy izgalmas kalandfilm közepén szembesültem, a többiek már aludtak, ráadásul Fater borzasztóan horkolt. Mindezek ellenére viszonylag gyorsan elaludtam, olyannyira, hogy nem gyengén ijesztett meg a reggeli hangosbemondóba röffentett: „Ébresztő, alakítsák ki a zárkarendet!” felszólítás úgy kb. 06.00 óra magasságában, vagy inkább mélységében. Bálint egyébként rögtön mondta, hogy itt ezt is le lehet szundizni, mert kb. fél-háromnegyed óráig még egészen biztosan nem fog senki erre járni, szóval aludhatunk még egy kicsit. Megfigyeltem, hogy valószínűleg az sem mindegy, ki a bemondó, mert hallottam olyan ébresztőt is a négy nap alatt, hogy: „Ébresztő, jó reggelt!” Majd, hogy csak hozzá nem tette, hogy: kívánok; ennek ellenére én így is éreztem a különbséget. A zárkarendre visszatérve, volt egy halvány gyanúm, hogy ez azt jelenti, miszerint innentől kezdve nem lehet betakarózva tentikélni az emeletes ágyon, és valóban. Tentikélni ugyan lehet, de a lepedőt és a takarót a fejpárna köré, alá, mögé kell varázsolni, és estéig ott is  kell tartani. Hétkor őrségváltás, eddigre legalább fel kell ébredni, mert zárka ellenőrzéssel jár, de a szabálysértőknél ezt nem viszik túlzásba. Természetesen,  fokozottabban elítélteknél ilyenkor lehetnek különböző turkálások is.

Az az érdekes benne, hogy amennyiben az ember tudja, hogy ilyenkor nem történik semmi egyéb csak egy bekukkantás, akkor nem feltétlenül figyel arra, ha egy ügyes fegyőr bekérdez, hogy pl. „akar-e valaki sétára menni?” Ez nálunk első reggel így történt, pedig elvileg ezt nem ilyenkor szokták kérdezni, hanem arra van egy külön körük (de mindenképpen később szokták megkérdezni), azonban a sétában általában érdekelt Bálintunk félálomban lévén, ezt nem igazán hallotta, nekem meg fogalmam nem volt róla, hogy hova is akarjak sétálni ilyenkor, ezért automatikusan nemet mondtam. Fater sem hallotta, így hát az aznapi szabad levegős lehetőséget kollektíven elszalasztottuk (vagy elszalasztatták).

Gondoltam, majd a reggeli kárpótol mindenért, mert lassan az következett, és adták is be a tápcsatornán (ajtórésen) keresztül az első adagot. Egy liter tej volt és kakaós kalács, aminek én is örültem volna, valamint két további csomagot paszíroztak be, majd csukták is be maguk után a kisajtót. Nyilván mivel ez az első (tehát a második) napunk, ezért mééég nem vagyunk teljes értékű elítéltek, ezért hideget kapunk. Tartalma - aztán mondták, hogy ne örüljek annyira, mert ez egész napra lesz - fél kiló szeletelt kenyér, kettő ilyen ovális májkrémféle, három pici dzsem, egy pici méz, és egy csomag keksz. Reggelire megettem a három pici dzsemet, meg mézet, de csak akkor vettem észre, hogy diabetikusak, amikor nekiláttam a keksznek, aminek semmi íze nem volt. Később jöttem rá (mert rá volt írva az ajtajára), hogy a körletünkben lévő egyik cellában egy diabeteszest tartanak fogva, és valószínűleg az övével cserélték össze az adagomat. Természetesen ez az ételmennyiség, főleg úgy, ha már korán reggel felkeltik az embert, nem túl sok, még jó (gondoltam magamban), hogy a politikai üldözöttek ehhez megfelelőképpen hozzá vannak szokva!

Az egész napos beszélgetős, TV nézős feelinget egyszer ugye megszakította az ebéd (de csak Bálintnak), ha jól emlékszem paradicsom levest és rántott húst kapott rizzsel, majd pedig nem sokkal utána sorakoznunk kellett a Befogadó Bizottság előtti szemléhez a körletünk falánál. A szokásos motozás, majd szerencsétlenkedés az ajtókkal - ki megy előre? stb. - megérkeztünk a karácsonyfához, ami mellett már álldogáltam egy picit az első napon is. Ez egy viszonylag nagy terem, ahonnan mindenfelé nyílnak rácsos ajtók, illetve belső galériás. Ezért vicces itt azt hallani, hogy „induljon az ajtó felé, nem hallja?”. Ha jól emlékszem, ekkor néztem először, hogy vajon van-e a fán szaloncukor? De nem találtam. A teremben félkörbe a falon mindenféle alkotások láthatóak (festmények, rajzok, amik közül feltűnően sok a vallásos témájú vagy ihletettségű), valószínűleg a helyi önképző kör munkái, és volt is köztük néhány valóban érdekes darab. Az irodákban és a szolgálati folyosókon viszont megdöbbentem, hogy mindenhol Salvador Dali poszterek virítottak. Azon kezdtem gondolkozni, hogy a híres Illuminátus művész ilyen fokú bemutatása BM közbeszerzési előírás lehetett, vagy csak ez tetszett legjobban az illetékesnek, aki az OBI lakberendezési osztályán válogatta a dekorációt.

Egyre többen sorakoztunk a karácsonyfa előtt, főleg a civil ruhában mászkáló előzetesek és a szürke ruhás elítéltek, ezért hármunkat, illetve a már említett első napon felfedezett Zalaegerszegi ékszerrabló nőt, aki a melltartójába (is) rejtett a rabolt ékszerekből, egy ráccsal közelebb raktak a Befogadó Bizottsági ülésnek helyet adó (talán) nagyteremnek. Így volt alkalmam megfigyelni, hogy a terem mellett egy kis kápolna-szerűen berendezett szoba is helyet kapott, viszont ennek a működési rendjéről és hogy ki használhatja, nem volt információm. Egy ideje már ácsorogtunk, az őrrel velünk szemben (mögötte – így ezeket is láthattam – az ügyvédi beszélők és különböző látogatói fülkék voltak), majd lassan elkezdtek mindenhonnan szivárogni a bizottság tagjai, akik közül néhányat már látásból (irodából, nevelőnő, orvos, eü-s stb.) volt szerencsém ismerni. Nem számoltam, de szerintem úgy 10-12 főnél is többen mentek be a nagyterembe, majd amint elhelyezkedtek félkörívben kialakított helyükön, behívták először a női elítéltet, majd mi következtünk. Perc alatt zajlott az egész (legalábbis részünkről); mindössze annyit kérdeztek, hogy miért kaptam és hány napot kaptam, majd egy hölgy (ő lehetett a Bizottság elnöke) elmondta, hogy munkát adni nem tudnak, de nemsokára úgyis megyek innen, viszlát! Ha jól emlékszem, Fater ez után magyarázta el, hogy huzamosabb ideig csak azok maradhatnak ebben a BV-ben, akik kapnak itt valamilyen munkát, feladatot és azt ez a bizottság dönti el, illetve azt is, hogy kit és mikor fognak átszállítani másik fegyintézetbe.

Ahogy jöttünk kifelé, természetesen néhány előzeteses fiatalember még nagyon elemében volt, és valamit oda is szólogattak nekünk, de nem igazán figyeltem, mert egy idegesebb őr megint azzal talált meg, hogy nem találok ki a rácson. Mikor kiderült, hogy most kivételesen eltaláltam a megfelelő ajtót, de zárva van…, akkor lazán annyit mondott, hogy „akkor arra menjenek, meddig várjak?” Aznapra aztán más teendőnk nagyon nem volt, vacsora Bálintnak (nekünk meg a tegnapi hozottam maradéka, ezt elosztottuk Faterral), egyébként hivatalosan tejbegríz volt, majd zárkaellenőrzés, aztán pedig a Barátok közt. Ilyenkor már zárva van a cella, tehát a körletben sem lehet mászkálni, és bár tudtam, hogy dohányzó cellába megyek (gondoltam, majd séta közben elszívok egy-egy cigit), a passzív dohányzás előbb utóbb úgyis arra készteti az embert, hogy rágyújtson. Miközben vágni lehetett a füstöt, éppen arról beszélgettünk, hogy milyen érdekes, hogy a mi körletünkben rajtunk kívül nincs senki (illetve csak egy bogárfertőzés feliratú szürke ruhás srác, meg egy diabeteszes előzeteses, viszont ők egész nap be voltak zárva, és nem jöhettek ki a körletbe. Fater szerint ez itt amúgy sem a szabálysértők szokásos helye, mert szerinte azok a földszinten vannak, csak (valószínűleg) ott már tele van minden, és ezért kerültünk ide. Egy másik elmélet szerint pedig azért, hogy el legy(e)ünk különítve lehetőség szerint mindenkitől, előbb utóbb viszont mindenre fény derül (illetve derítünk)!

A harmadik napot nagyon vártam, ugyanis végre meg akartam kóstolni a börtönkosztot, miközben azon gondolkoztam, hogy nem volna-e egyszerűbb az újonnan érkező, általában csak néhány elítéltnek is ugyanazt a meleg kaját adni, mint a többinek, de közben leesett, hogy ez is egy logikátlan fegyelmező eszköz lehet, pontosan, ahogy a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című filmben el is hangzott:: „Tudd, hogy értsd helyzet!” volt (Ahol ők a Boss). Valamivel kisebb kaliberű ugyan, mint az, hogy valakit, aki nem tudja befizetni (értsd alatta, hogy akár fontosabb dolgokra kell elköltenie a pénzét) az - esetemben éppen - ott-honvédelem címszóval ellátott szabálysértésért járó büntetést, azt az állam négy napig látja „vendégül”, természetesen az állampolgárok pénzéből. Nyilván, amilyen a gazda, olyan a vendéglátás is, tehát sóher és értelmetlen, főleg, mikor a köz-tevékeny  és közhasznos embereket próbálják ily módon is elrettenteni a közjó gyakorlásától, egyáltalán a megkísérlésétől vagy annak folytatásától. Természetesen a HÍRHÁTTÉR Multimédia nem az a táptalaj, ahol az ilyen és ehhez hasonló…, vagy bármilyen… elrettentés gyökeret tudna ereszteni, de persze a próbálkozások folyamatosak.

Visszatérve a cellába, hamar eljött a reggel, és nagyon vidáman indult, mert ha jól emlékszem, néhány cellában már a reggeli hessz után elkezdtek dalolászni. Újabb hatalmas bizniszek kötődtek a sétálóudvarban, és ja, igen, reggelire kaptunk fejenként fél kiló szeletelt kenyeret, és három szelet kisfüzetlapnyi sajtot csaptak a tenyerembe, illetve talán három mini vajat (de tényleg a legminibbet)! Már majdnem elfelejtettem, most először használhattam volna a nagyobbik kincstári műanyag bögrét, amit ugye le akartam cseréltetni, mert úgy nézett ki, mint amiben hegesztettek, mert ugye jött a finom tea, és kb. fél liter a vételezhető legnagyobb mennyiség. Nekem viszont csak a kicsi pohár jöhetett szóba, mondjuk Bálint is felajánlotta az ő másik kisebb poharát, így végül is megkaptam az adagomat. Az érdekesség megint csak annyi volt ezzel kapcsolatban, hogy az első kinyújtott pohárban nagyon rossz volt a tea, a másodikban viszont finom.  Minden esetre hamar túl voltunk rajta (legalábbis a sajton és a teán).

Már a délelőtt folyamán bennem volt az utolsó nap feeling, de pl. Bálint már nem tudott neki örülni mert komoly görcsei voltak, olyannyira, hogy kénytelen volt egy idő után nyomkodni a belső kommunikációs portál egyetlen gombját, benti nevén a “vamzercsengőt”. Erre azért volt szükség, mert addigra már kétszer szólt az óránként arra járó őrnek (aki minden zárkában egy pillanatra felkattintja a villanyt, ami a hesszlámpa), hogy szeretne orvoshoz menni, de nem jött intézkedés. Ekkor gondoltuk egyébként, hogy elképzelhető, hogy ez akár a noname gyógyszerének is lehet valami mellékhatása, ezért a délutánit már be sem szedte. Két-három vamzercsengős beszóló után aztán nagynehezen elvitték a dokihoz, aki megállapította, hogy kétkeresztes a vizelete és nagyon fel van fázva. A börtönben egyébként padlófűtés van, ami azért is izgalmas, mert még a második emeleti ágyamon is látszott, ahogy száll a por a cellában felfelé, ami  viszont a kintről beszűrődő reflektorfények és árnyékok egyvelegében, éjszaka egész mátrixosan hatott.  

Megvolt tehát a reggeli, és más program nem lévén, vártuk az ebédet. Azaz, hogy mégsem… mert az igaz, hogy egy darabig TV-ztem de aztán elszundítottam, és félálomban érzékeltem csak, hogy Bálintot visszakísérik az orvostól, majd nem sokkal később újra jött valaki, és mondták a két cellatárs nevét, az enyémet szerintem nem… (de ha eddig ezt nem mondtam volna, amikor kinyitják az ajtót (mindegy, miért) nem igazán lehet aludni, ezért én is rögtön úgy ébredtem a szundiból, hogy közben másztam le az ágyról sorakozni), vagy legalább is én nem hallottam. Annyi tapasztalatot viszont azért már szereztem rövid ottlétem alatt, hogy tudjam… attól, hogy én nem hallom, még visznek, ha nekik parancsuk van rá. Nem vittek, tehát nekem nem kellett mennem, ami úgy félálomban nem is nyomasztott.

Az egészen csak akkor kezdtem el gondolkozni, amikor jöttek vissza a Faterék és mesélik, hogy engem is keresett, akihez mentek (feltételeztem, hogy a nevelő). Konkrétan Fater kapott egy kártyát, ami egy majdnem névjegykártya méretű laminált lap volt, azonosítószámmal, fényképpel és talán egy vonalkóddal, ami egy belső készpénzkímélő eszköz. Ezzel lehet telefonálni, vásárolni, ill. a megjelölt kapcsolattartó is tölthet rá pénzt, természetesen csak a kapcsolattartási hercehurca lebonyolítása után (Faternek nem volt kapcsolattartási igénye), ami az ott dolgozók állítása szerint is minimum egy hét. Mondta is Fater, hogy „nem hiszi el, hogy ezt a nyomorult lapot három napig  tart elintézni, komolyabb és/vagy nyugati börtönökben a cellával együtt rakják oda az elítélteknek.” Lényeg a lényeg, hogy egy újabb adatrögzítéses procedúrát sikerült megint véletlenül megúsznia a BV-nek, legalább olyat, amit aláírhatnék, de azért érdekesen csinálták, mert végül is kerestek is, meg nem is vittek!

Ezek után viszont már csak az ebéd volt ennél is viccesebb. Húsleves volt, olyan gyengébb menza féle leves, ill. lencsefőzelék fasírttal, majd mintha rá akarnának tenni egy lapáttal a kedvességből – gondoltam, kárpótolni akarják vele azt a kevéske reggelit – bedobtak még három túrósbatyut is. A délután ezután viszonylag nyugalomban telt, néztük az RTL Klub egyik műsorát, ami nagyon hasznos, szívesen átengedném az állami pszichiátereknek elemzésre az  ott felbukkanó előadóművészeket, de előbb természetesen azokat – és aljas indokot feltételezve –, akik ezeket műsorba toborozzák, szervezik, aztán meg azokat, akik engedélyezik, hogy emelt díjas telefonszámokkal borzolhassák a lakosság amúgyis túl és távszabályzott pszichéjét.

Ahelyett mindenképpen, mint hogy a valódi tényfeltáró újságírókat, otthonvédőket, emberjogvédőket, Echelon tanúkat, keresztyéneket, mindezek egyvelegét, a HÍRHÁTTÉR Multimédiát, Molnár F. Árpádot vagy akár Borbély Józsefet és még azt a néhány kézzelfogható és közhasznos, eredményeket produkálni is képes potentátot (a legnagyobbak közül említeném: Balogh Bélát, a Koppány csoport vezetőjét, Tatár Józsefet, a MAREVOSZ elnökét (akivel korábban szintén együtt ültünk egy fél napot, pontosan ebből az ügyből kifolyólag a Vizoviczki szponzorálta III. kerületi Rendőrkapitányság fogdájában), és nem utolsó sorban Monostori Attilát aki többek között a BAUMAG botrány sztárügyvédje és a Koppány Csoport jogi tanácsadója is) akarják vizsgálgatni unos unatlan. Értjük mi, hogy az állam parancsolja, a legtöbb (és jelen) esetben, egyenesen a felséges alacsonyság Orbán Viktor és Pintér Sándor, de aki szerint a király meztelen, az kiáltsa el magát, vagy némuljon el mindörökre.

Borbély József névjegykártyája egyébként, amit a Gyurcsány-féle éhségsztrájkon történt performansza közepette osztogatott, melyről HÍRHÁTTÉR is készített egy filmet, egy másik politikuséval együtt véletlenül benne maradt a lefoglalt irattárcámban is, és nyilván az is csak a sors fintora, hogy közben mindketten ültünk, illetve a politikus az nem. Két szappanopera után az egyik kedvencünk, a szenzációs: A gyanú árnyékában című bűnügyi rettenet következett, a balfasz, de szolgálatkész és tévedhetetlen rendőrségről és igazságszolgáltatásról. No de ez legalább totál magyar találmány, semmi franchise szaga nincsen, hacsak az nem, hogy világtrend a rendőrfilmekkel és sorozatokkal elárasztani a bolygót, eltakarva a már totális összehangoltságban működő világ bűnszervezetét, melyben igazi alávaló bűnözőnek lenni kiváltság és státusz, valódi keresztyénnek lenni viszont pusztítandó és üldözendő.

Az érdekes talán csak annyi volt a sztoriban, hogy az egyik elég furcsa személyiségű apát játszó karakter (jaaa, ebben a szereplők önként  jelentkező civilek, amatőrök) a szabadulásom után már ott vigyorgott az egyik pesti irodaházban, közvetlenül mellettem, ahol akkor éppen dolgom volt. A Barátok közt-öt természetesen már nagyon vártuk, de a vacsorát még jobban, helyette a hét órás zárkaellenőrzés jött. Jelentettem is, hogy „zárka létszáma három fő, gond nincs… igaz, vacsora sincs”, amire a váltásparancsnok meg is lepődött, de a másik fegyőr természetesen tudta a választ, hiszen csak annyit kérdezett: „Miért, nem kaptak délben túrós batyut?”. De, megkaptuk, rohadj meg, csak azt nem tudtuk, hogy az lesz a vacsora - hangzott el odabent, igaz, nem túl hangosan -, mert akkor talán kicsit később ettük volna meg. A cella egyöntetű  véleménye az volt, hogy jogunk lett volna vacsora idejéig nézegetnünk azt az egy szem túrós batyut. Szerencsénkre volt még egy húskonzervem a behozott hideg élelmemből, így a reggelről maradt kenyérrel azért elvoltunk.

A Barátok közt továbbra hatalmas, azon csodálkozom egyénként, hogy még nem kellett főcímet cserélniük… mondjuk Adások közt-re. Akkora bent a kavarodás és a feszültség, hogy ha csak fele ennyien néznék, már attól mérhető stressz csökkenés lenne megfigyelhető az országban (hozzátéve, hogy természetesen nem a Barátok közt c., tíz éve legnépszerűbb magyar sorozat a bajok forrása, csak úgy látszik ehhez a nézettséghez azonosulni kell a lakosság lelkiállapotával és egyre elmebetegebb csavarokkal kell spékelni). Belekezdtem a Sulejmán c., épp aznap induló sorozatba is, de természetesen még villany/antenna oltás előtt jó fél, háromnegyed órával az antenna kioldott, tehát villany még volt, TV már nem. Ez nagyon érdekes, mert ott, akkor, a szabadulás gondolata annyira lefoglalta a figyelmemet, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg volt pofája a fegyőrnek lekapcsolni a TV-t, amikor végre egy jónak tűnő sorozatot nézhettem volna. Véletlenül, nem győzöm hangsúlyozni, nagyon ritkán szoktak történni dolgok a börtönökben, pláne politikai foglyok közelében.

Végül is mindegy volt, de azt még legalább láttam, ahogy a frissen kinevezett Szulejmán Szultán kivégezteti elődjének azokat az alvezéreit és beosztottjait, akik saját és/vagy a birodalom szakállára hülyeségeket, kegyetlenkedéseket, bűncselekményeket követtek el, illetve volt róla tudomásuk, és azokat nem próbálták megakadályozni, vagy legalább jelenteni. Egyszerűen lecsapatta a fejüket, a janicsároknak kiosztatott egy kis lóvét, és mindenki elégedett volt az országban, majd később elindultak kifosztani Európát. Ezt viszont már - hála az rend éber őrének, vagy a technika Pintérének - sajnos nem láthattam. A többiek ekkor már aludtak, én még elmélkedtem egy kicsit.

Beszéltük, beszélték, hogy valószínűleg még hat előtt ki fognak paterolni, de reggelit már biztosan nem kapok. Reggel, talán öt óra lehetett, amikor szóltak a többiek, hogy mondták a hangosban a nevemet (én fel sem ébredtem rá), és kezdjek el készülni, mert mindjárt itt lesznek és biztosan elégedetlenkedni fognak, ha nem leszek addigra összepakolva. Gyorsan lehuzatoltam, és a Bálint instrukcióit követve összecsomagoltam a cuccokat, bele a kincstári lavórba. Ez utóbbiról csak annyit, hogy mosni és lemosakodni is lehet benne, amit ki is használtunk alkalomadtán, viszont még Bálintnak sem ajánlották föl (pedig ő addigra már több, mint egy hete ott volt), hogy normálisan lefürödhessen egy erre alkalmas helységben. Lényeg, hogy gyorsan beleleltároztam a BV cuccot: két bögre (egyik szar), törölköző, kanál, villa, kés - kis túlzással -, a Bálinttal cseréltünk cipőt, így lett fűzője és kabátot, fejpárna, két pokróc (egyikbe csavartuk az összes dolgot), illetve a huzatok és lepedő, a saját cuccaim, és igen, a kedvencem, a 88-as matrac.

Úgy 15-20 perc múlva megérkeztek a törzsurak, hárman, úgyhogy gyorsan búcsút vettem a cellatársaktól, kihúztam a motyót és már állhattam is a falhoz, motozásra. Ez egy kicsit komolyabb volt, mint a napközbeni taperolások, hiszen ilyenkor leginkább levelet keres a fegyőr, ami annyira titkos, hogy nem lehet zárt borítékban odaadni a nevelőnőnek, tehát ki kell csempésztetni a szabaduló zárkatárssal. Na, ilyen nálam nem volt, hacsak nem ezek az élmények, amiknek itt lassan sikerül is a végére érnem. Az egyik vidámabb fegyőr (nem a motozós) megkérdezte: „Aztán, ugye, maga újságíró?”. Feleltem, hogy igen, erre „na, ugye, megmondtam” - tolta oda a harmadiknak. Onnantól azt éreztem, hogy nagyon nyeregben vagyok, újságíró is vagyok, szabadulok is, nem is mondtak onnantól kezdve semmit, megállítottak a már jól ismert karácsonyfa mellett (most sem találtam rajta szaloncukrot), aztán bementek egy irodába és kollektíve bújni kezdtek valamit az egyik monitoron. Láthatóan tetszett nekik, amit látnak, de közben kijött egy fiatal tiszt és elkezdődött a kincstári holmi visszavételezése. Semmi sem hiányzott.

Pár rácson keresztül vonszoltam még a szivacsot, de aztán a raktár mellett letehettem. Közben megkaptam a letéti zsákom. Rögtön kérdezte is a tiszt, hogy van-e öngyújtóm, mert csak azzal lehet kibogozni a száját; erre mondtam neki, hogy nincs, mert nem vihettem be. „Dohányzó zárkába rakták és nem adták oda az öngyújtóját?” kérdezte, de valószínűleg ő is költőinek szánta, mert közben kinyitotta ez egyik Expresszt és mondta, hogy gyorsan öltözzek át, mert utána folytatjuk a leltározást. Végre levehettem a BV kollekciót, amit egyébként egy másik BV intézetben Sopronkőhidán gyártanak a nehézfiúk. Először az irataimat vehettem át, aztán a letéti pénzemet, végül aláírtam a többi papírt (akkor még nem tudtam, hogy az órám nem volt a cuccaim között, nyilván véletlenül) tételes átadás, többek között és/vagy (szerintem) azért is nem történt, mert kvázi elolvashatatlan volt a leltár jegyzék, de akkor úgy tűnt semmi sem hiányzik. Az ide tartozó új információ, hogy ha meglesz az órám, úgy néz ki mehetek érte személyesen a BV-be (útiköltség stb.) ha szeretném visszakapni.  

Legutoljára, ott ahol a becsekkolás is történt kicsekkoltam, hangosan el kellett mondani a nevem adataimat stb. és viszlát!  Helyette egészen pontosan minden jót köszöntem, de amíg Pintér a belügyminiszter és Orbán a miniszterelnök addig ezt sohasem lehet tudni. A tiszt ezután még elkísért pár méteren keresztül, közben megkérdezte, hogy miért is voltam bent, hány napig, majd amikor elmondtam neki is ugyanazt. Akkor úgy tűnt, hogy neki mintha valamivel több fogalma lenne a dolgokról mint az eddigieknek, sőt még viccesen hozzá is tette: „Nem is akarta kifizetni ugye?” Erre azt válaszoltam, hogy sajnos nem állt módomban, aztán tőle is elbúcsúztam, majd kiléptem a börtön nagy kerítés kapuján!

Itt azonban még nem ért véget a történet, hiszen arról még nem beszéltem, hogy egy Pesten tevékenykedő jogvédő, ha teszem azt veszprémi börtönben kell ülnie, akár csak négy napot is, akkor az saját zsebre is borzasztó sokba kerül, (meg persze az adófizetőknek is) hiszen 350 Ft volt a helyi járat Veszprémbe, engem mondjuk éppen egy BALEA-s melósbusz volt szíves felvenni, de ide fele is busszal jöttem, ami szintén ennyibe kerül, aztán Alsóörs is kb. 310 Ft távolságra van Veszprémből (tehát összesen 620 Ft), Budapest pedig egészen egyszerűen több mint 5000 Ft távolságra van tőle oda vissza. Hidegélelemmel és egyéb dolgokkal együtt 10.000 Ft körüli összegbe került letöltenem a büntetésemet.

Kiegészítésnek szántam a már befejezett beszámolóhoz, de mégis beszúrom ide az utolsó gondolatok elé, mert új információ volt, hogy Bálintot, akit ugye jóformán csomag nélkül hoztak be, és a kapcsolattartását sem sürgették elintézni, a szabadulásom előtt tudomásom szerint még arról értesítették (ez az a séta volt, amiből engem kihagytak), hogy a következő héten nem fogják átszállítani más fegyintézetbe. Ennél fogva szabadulásom után telefonon fel tudtam venni párjával a kapcsolatot, akinek elmondtam, hogy elvileg minden rendben, de jó volna neki valami kis csomag, legalább cigaretta, de legjobban annak örülne, ha kiváltanák. Tudtam, hogy erre gyakorlatilag csak akkor van esély, ha a barátnője el tudja kótyavetyélni Bálinttól kapott karácsonyi ajándékát, egy laptopot, ami csak a napokban sikerült, mégpedig a vételi ár kb. 30%-áért, ami lehet, hogy nem is takarja majd be a fennmaradt büntetés összegét. Továbbá, a helyzet fokozta saját magát, hiszen a pénteken feladott csomagot, mint ahogy az ma (01.16.) kiderült, Bálint már nem kapta meg, ugyanis hétfőn átszállították egy másik intézménybe, a BV pedig nem postás, hogy utána szállítsa, hanem visszaküldték a feladónak, aki most potyára fizetheti ki a sikertelen csomagküldés díját is. Mint azt utólag megtudtuk, az állampusztai BV intézetbe szállították, ahol először ugyanúgy félretájékoztattak a szabadítással kapcsolatban mint, ahogy a veszprémi BV., ezért annak ellenére, hogy összejött a pénz, (törvény szerint a befizetés leigazolása után azonnal ki kell, hogy engedjék) a bürokroáciának, és a nemtörődömségnek köszönhetően még az is előfordulhat, hogy csak hétfőn (01.21) fogják kiengedni.

Konklúzióként pedig: Adtam a szabadságomból négy napot, hogy még egy indokot, egy kész tényt, egy sztorit odategyek a sértett öntudatkómában hunyorgó Magyar nép elé, vegye már észre, miközben a bizonyítéktengerben úszik, hogy milyen országban él, mi és ki(k)( okozzák neki a legnagyobb ill. majd az összes problémáját? Ha hajlandó lenne észrevenni, és elgondolkozni rajta, akkor kvázi feljebb léphetne, és esetleg megláthatna összefüggéseket a problémák orvosolására, illetve nem utolsó sorban saját szemével láthatná, amint teszik mindennek éppen az ellenkezőjét a hatalmasságok és alacsonyságok egyaránt!

A beszámoló írásakor már Borbély József kormányzó is kiszabadult, a nálamnál jóval hosszabb és kellemetlenebb fogságából, ahogy a névjegy kártyája is velem együtt, de úgy vélem, hogy a vele történtek, illetve egyáltalán, hogy ez megtörténhetett (az igazságszolgáltatásban eddig), nagyon szokatlan folyamatokat kell, hogy elindítsanak, azok meg lökik a többi dominót. Az ugrott be hirtelen, ahogy Hofi Géza parodizálta Torgyán Józsefet: „Patak vér fog folyni…” - mondta, aztán nagy röhögés hallatszott!

Az Isten Áldásával, A Jézus Krisztus Nevében, Ámen! 

A Legfőbb Választás (Az Isten Útja vagy Sátán és háttérhatalom útja)

Sakk sokk...

Annak ellenére, hogy emberként (látszólag) szinte folyamatos választásra vagyunk ítélve életünk történéseit illetően, mégis a legfontosabb választás lehetősége – talán pontosan ezért – így el van rejtve előlünk. Mint teremtménynek, természetesen nincs lehetőségünk megválasztani Teremtőnket, azonban köszönhetően szánalmas és szerény intelligenciánknak és befolyásolás szempontjából (is) gyászosan ellenállás-képtelen „szerkezetünket” vitathatjuk létét, sőt letehetjük voksunkat annak legfőbb tagadója (másik „urunk”), a Sátán (vagy ha úgy jobban tetszik, az általa létrehozott és háttérből irányított „ál-értékrendje”, kontraszelektív hierarchiája, „elitje”, és „értelmiségének tudása”) mellett.

Azok tehát, akik eleve (elvből) nem vesznek tudomást sem az Istenről, sem a Sátánról, azokat ez utóbbi csellel szerzi meg magának. A Sátán szolgálata kezdetben talán kényelmes, sokszor „visszautasíthatatlannak” tűnik, kecsegtető – mert hát ígérni azt nagyon tud –, a valódi ára azonban még a banki apró betűsöknél is titkoltabb és veszedelmesebb, nevén nevezve az örök kárhozat, amiről emberként csak halvány sejtéseink lehetnek – azok is többnyire tévesen alulmúlják –, illuminátusok és egyéb „bennfentesek” azonban előfordul, hogy kapnak belőle ízelítőt (de erről talán majd később). Tekintve az emberként kapott (a többi ránk ható Erő szempontjából) szánalmas lehetőségeinket, nem mondom, hogy könnyű felismerni (vagy fel lehet-e egyáltalán eseteiben) milyen input honnan jön, hiszen a kísértés általában nem egy bojtos, farkát lengető piros patás képében fog vigyorogva becsöngetni a bejárati ajtón (nem elfelejtve, hogy már „tudatunkra” ébredésünk előtt is nyakig benne voltak sorsunk alakításában). 

 A végelszámolásnál azonban a Teremtő „bírósága” – mely nem szorul korrupt szakértőkre, sem elmebeteg elmeorvosokra, sem alattomos politikai motivációkra, mégis – mindent fog tudni az eléje járuló lélekről – ezért itt, már a földön gyakran bevált hazugság sem fog tudni segíteni megítélésünkön – ill. nagy valószínűség szerint az is mindegy lesz, hogy az illető miért nem az Istent választotta célul, védelmezőül, vigaszul, fundamentumnak stb.? Ebben a választásban tehát a tartózkodás sem jó megoldás. A legnagyobb gond ebből kifolyólag – és így a legtöbb „teendő” is – azokkal van, akik nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni (mert eddig senki sem magyarázta el nekik), hogy ez a választás életük legfontosabb mozzanata, s bár valójában már előre eldöntetett, mégis az ő valóságukban ez határozza meg sorsuk kimenetelét:  

Felfogják-e az ISTENTés elfogadják-e a teremtésben betöltött szerepüket?

Isten szolgálatát Akarni, aztán pedig Tanulni kell. Betartani a szabályokat, fel és beismerni, majd alázattal megbánni a bűnöket, majd kérni a segítséget a javuláshoz, tisztuláshoz… Az Áldást! Ennyire „egyszerű”, de amíg nem érzünk erre valódi késztetést – tűnjön az kezdetben bármilyen halványnak és elesettnek –, az előbbiekre, sajnos, úgysem leszünk (magunktól) képesek.

...

Az Isten áldásával és a Jézus Krisztusnak nevében, Ámen!

A HÍRHÁTTÉR-en publikálva: 2013.01.10. Budapest

Domján Tibor (Politikai üldözött és Supertitkolt Keresztyén Újságíró, emberjogvédő, Világszintű Echelon-Leleplező, minden magyarok Első és a bolygó Legmélyebb HAARP- és Elmetechnológiai Filmjeit Rendező Média Munkatársa, minden magyarok egyik legüldözöttebb és legbetiltottabb Újságírója)